Magyar Műhely 2006/1 [antikvár]

Veres Bálint Meddig maradjunk Senkiföldjén? - megjegyzések a hangköltészet recepciójához Ama művészeti zóna tekintetében, amelyre most futó pillantást fogunk vetni, a komparatisztika eljárásmódja egyszerre bizonyul szükséges és kivitelezhetetlen eljárásmódnak. Szükségesnek: amennyiben egymásba-játszásról és mutációról lesz szó; és ugyanakkor kivitelezhetetlennek is: amennyiben témánk a megkülönböztethetetlenség kísértésével terhelt, mintha éppen arra tökélte volna el magát, hogy mindenféle művészetelméleti komparatisztikának ellene álljon. Mindezt szem előtt tartva tehát nem csak e nehezen artikulálható tárgyat érintő beszéd erősen korlátozott eredményességét jósolhatjuk meg már a kezdet kezdetén, hanem egyúttal tapasztalhatóvá válhat magának a komparatisztikai eljárásnak is valamiféle korlátozottsága. A komparatisztika korlátjainak kérdése persze egyes kulturális zónákban és korszakokban önmagától többnyire föl sem merül. Hadd emlékeztessek a 19. századra, amely Beethoven, Schumann, Berlioz, Liszt és Wagner művészi munkássága révén egyfelől, E. T. A. Hoffmann, A. W. Schlegel és Nietzsche elméleti munkássága révén másfelől, kifejezetten inspirálja azt az interdiszciplináris megközelítést, amely hol a zenében jelenlévő „tulajdonképpeni" költőiről, 1 hol a különböző művészeti ágak lényegi zeneiségéről beszél. 2 Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a szóban forgó korszak egyik jellegzetes gyümölcse: az eszmetörténet a különféle interdiszciplináris stúdiumok univerzális alapjává válik, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a különböző művészeti ágak között közvetítő komparatisztika hatókörét is ki fogják terjeszteni a művészet és a művészetek legszélesebb távlatai irányába, mindenhová, ahol csak felmerülhet a bárhogyan is értett eszmeiség jelenlétének lehetősége.