Magyar Műhely 2007/1-4. [antikvár]

Schuller GabriellaÖnéletrajzi perspektíva és női performanszok*A performansz-műf^jban hatvanas évekbeli megjelenésétől fogva nagy számban képviseltették magukat nők.1 Nem csupán azért, mert a műfaj kialakulása időben egybeesik a polgárjogi- és feminista mozgalmakkal, hanem azért is, mert a performansz - bár nem szükségszerű eleme - a személyes dimenzió mozgósítására ad lehetőséget. Az új műfaj tehát radikális alternatívát jelentett a nők számára az akkoriban a nyugati színház domináns kódját képező polgári illúziószínházzal szemben, melynek alapja a női tapasztalat megszólaltatására alkalmatlan patriarchális dramatikus kánon volt.2 Az első nagyobb visszhangot kiváltó női performanszok túlnyomórészt body art jellegű művek voltak. Mint arra Griselda Pollock rámutat, nem véletlen, hogy a nők éppen a művész(nő) seyát testét kiindulópontként választó alkotásokkal törhettek be a művészet intézményeibe, s kaptak nemzetközi figyelmet: a női testnek a műalkotás anyagaként/tárgyaként való használata több évszázados hagyományra tekint vissza a nyugati művészet történetében. Természetesen nem elhanyagolható a radikális különbség: a férfi-alkotó-szubjektum pozíciójába ezúttal nők léptek,* A tanulmány A nő mint szubjektum, a női szubjektum című konferencián (2006. április 7-8., Debrecen) elhangzott előadás szerkesztett változata.1Minthogy napjainkban a performansz kategóriáját többféle értelemben hasznába a színháztudomány (is), nem árt tisztázni, melyik értelemben használja jelen tanulmány. Performanszon a továbbiakban azt a képzőművészet és színház kereszteződéspontjában, a hatvanas évek második felében jelentkező műfajt értem, mely a művész testét és személyiségét használja kiindulópontként, témaként, eszközként; a színházi reprezentációval szemben a performer nem reprezentál valamely dramatikus szerepet, nincsen megjelenítendő dramatikus történet, és kiemelt szerep jut a spontaneitásnak.2Qaire MacDonald, Assumed Identities: Feminism, Autobiography and Performance Art = The Uses of Autobiog-raphy, szerk. Júlia Swindells, Taylor & Francis, London, 1995, kül. 188-189. Josette Féral a személyesség helyett egy másik, a feminista elmélet számára szintén fontos szempontot emel ki: a performanszműfzy fő nóvumát a színház* hoz képest a szimbolikus rend koherens, fallikus szubjektumának lerombolásában látja. Josette Féral, Performanm and Theatricality: The Subject Demystified=Mimesis, Masochism, & Mime. The Politics of Theatricality in Con-temporary French Thought, szerk. Timothy Murray, Michigan UP, Ann Arbor, 1997, 289-300.