Magyar Napló 2009. április [antikvár]

"... költs a költészetért"- írja József Attila a nagyon szép Vágó Mártának, szerelmének egy 1928. október 11-én kelt, pesti levelében Londonba. A jómódú, művelt lány azért utazott oda, hogy megtanulja, kifürkéssze fortélyait a kapitalizmus elleni harcnak, föltüzelve hallgatag, okos, lázadó kedvét. A költő, akiben - mint a legnagyobbakban - a szellem mindig szerelmes fogantatású s természetű, így érvényesíti benne teljhatalmát a létezésén, fönti kijelentése előtt ezt írja: "Gondolkozz a gondolatért, s szeress a szeretetért..." S lejjebb: mert "...az ember egyszerre él az életben és az örökkévalóságban, és ha ezt tudja, ...könnyen választhat, azazhogy nyomban rátalál az Ethoszra: ..." Ami, mint a levél aurája sugallja, s később írója ki is mondja, maga Isten, s mind ott szorongunk a "házatetején". Ez nem teológia. Még kevésbé hittérítés. Ez egy megunhatatlanul nagy költő ars poeticája, mi ott rejlik depresszív filozófiája, gyerekes duzzogása, elviselhetetlen sistergései, könyörgő, nagyétvágyú szerelmei s kétségbeesése mögött, de igazán nem is egészen földi, mégis fölásott-föld illatú költészetéből ragyog ki. Nem nehéz egy fogékony léleknek heves tüzet fognia e levelektől.