Másfél évtized magyar költészete [antikvár]

Az új, a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó erdélyi magyar költészet egyik lényeges, döntő jellegzetessége, hogy a benne lejátszódó modernizációs vagy posztmodernizációs folyamat teljes szinkronban zajlik le a magyarországi lírában tapasztalható elmozdulásokkal - de hasonlóképpen a magyar nyelvterület más részein - a Felvidéken, a Vajdaságban - végbemenő változásokkal is. Ez az „Echinox"- vagy „harmadik" Forrás-nemzedék - melynek beérkezését a generáció kritikusa, Borcsa János joggal értékeli „minőségi fordulatként" - a nyolcvanas évek uralkodó „stílusirányát", ízlését, formaeszményét, magatartásszituációját már valóban alapvetően meghatározza. A radikális szabadságelv egyúttal tényleges művészeti formaelvvé, esztétikummá vált. Ez az újfajta személyesség feltöri a bensőség és a kifejezés egyneműségét. A különböző stílusrétegek, történelmi és civilizációs beszédmódok befogadása és asszociatív ritmikája mintegy demonstrálja a nyelvhasználat viszonylagosságát, s lehetetleníti a nyelv ideologikus-patetikus homogenizálását. Ez a stilisztikai többszólamúság, szempontpluralizmus, relativizmus, a játékos, csúfondáros, ironikus, lefokozó gesztusok, ötletek halmozódása, a szójátékok, szóviccek, szövegparódiák megsokasodása, a frivol, neoszürrealista érzékenység, szenzibilitás, az eklektikus, dezilluzionált, kételyteli érzelmesség, a folytonos kérdéshelyzeteket lebegtető látásmód voltaképpen az összmagyar költészet legfrissebb fejleményeinek, posztmodern ihletettségének és szellemiségének a markáns megjelenítésmódja. Szőcs Géza, Markó Béla, Balla Zsófia, Egyed Péter, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Zudor János, Kovács András Ferenc, Visky András, Adonyi Nagy Mária, Gál Éva Emese, Boér Géza, Hunyadi Mátyás és mások tulajdonképpen nemcsak együtt, egyszerre fejlesztették ki mindazt, ami Magyarországon Kukorelly Endrétől Parti Nagy Lajoson át Garaczi Lászlóig és tovább hódít, hanem több szempontból meg is előlegezték és fölül is múlták ezeket a tendenciákat.