Mellékszereplők kora [antikvár]

Lezárult ​egy évtized, és micsoda befejezéssel! – és máris összegezünk? A nyolcvanas évek irodalmáról, filmjéről kultúrájáról beszélünk és keressük bennük az általánosítható jegyeket. A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején tűnt fel egy új csapat: a hatvannyolcasok vagy ahogy magukat nevezik: a „nagy generáció”. Közülük sokan komoly szemléleti változással robbantak be a drámairodalomba: Bereményi Géza, Kornis Mihály, Nádas Péter, Sprió György reprezentálták az új hangot. Őket követték a még fiatalabbak. Békés Pál, Forgách András, Kiss irén, Márton László, Nagy András és a többiek, napjainkban pedig újabb nevekkel ismerkedhetünk: Garaczi László, Kárpáti Péter, Zalán Tibor… Bereményi Géza így beszél a nála fiatalabbakról 1987-ben: „Az utánunk jövőket pontosan ugyanolyannak látom, mint amilyenek mi vagyunk… és ugyanúgy senkinek nincs rájuk szüksége, mint ahogy ránk sem volt. Az évek számában különbözünk,de az arcunk ugyanaz.” Róluk és drámáikról szólnak Radnóti Zsuzsa tanulmányai, melyek a gyakorlat és az elmélet kettős látásával íródtak. A szerző aktív színházi elmélet kettős látásával íródtak. A szerző aktív színházi emberként folyamatosan szemesíti a látványt a teóriával, az eredményt és az eredménytelenséget a gyakorlattal. Ennek során szinte minden alkalommal bebizonyítja, hogy a magyar színház örökös lépéshátrányban szenved, s ahelyett, hogy inspirálná drámaíróit, akarva-akaratlan inkább visszahúzza őket.