Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához [antikvár]

Aki átszínez, (a)hogy Némiképp kettévágott fejű, némiképp anakronisztikus (olyan századelős), de mindenképp úriember. Férfi(nek látszik). Lövétei Lázár László (a továbbiakban: L.L.L.) első versköte-tének^ borítója emígyen próbálja ráhangolni az Olvasót a mögötte levő ötven versre (vö. római L; 1. még: Babits Bibály, aki Szegszárdon született, színésznőt szeretett). Rájátszik erre a kötetnyitó, kiemelt négysoros is {„törvényes deviáns - juszt sem unatkozom."). Hogy mibez képest deviál az „én" (= az ún. költői én)? Talán a transzközepekbez képest. És más beszédmódokhoz képest. Merthogy van neki egy „sajátosan" lövéteis hangja. Amihez ősöket találni nem lenne nehéz. Végtére is eredetinek lenni annyi évszázad költészet után szinte lehetetlen. Ami még lehetséges: felújítani elfeledt/nem divatos dikciókat, tisztán avagy vegyítve. Kikeverni egy színt. Ezt még mindig lehet. Sok itt a feltételes mód. Azaz: akad. „Ha majd úgy fordul a Föld.", „Ha az én sétám, akkor szelíd.", „Ha akarom, fölíratsz terápiára." Ami nem baj. Vannak bizonyos elvárások, amelyeknek meg kell felelni. Kompromisszumok. Ezek a rövid mondatok. Kireflektálom magam a szövegből. „Ez himnusz. /Nem kellene elrontani. / Még tiszta. (De már nem fehér.)" Úgy van. Vissza. Működik itt valamiféle kényszeres névadás/átkeresztelés. Az „én" szinte szolipszista módon teremt maga köré új vüágot - átnevezvén a létezőket (hogy valóban van-e az, amit ez a fogalom fedni óhajt, arról itt most inkább ne), ezáltal birtokolván azokat {„Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt, / mikor csónakom színültig telt vízzel. / Zephürosznak nem találtam megfelelő nevet. / És közben úsznom is muszáj volt."). A rendte- ^ LÖVÉTEI LÁZÁR László: A névadás öröme. Erdélyi Híradó - Előretolt Helyőrség, Kvár, 1997.