Mozgó Világ 2009. május [antikvár]

A Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, április 8-án este a Liverpool FC első mérkőzését játszotta a Chelsea FC-vel otthon, híres Anfield Road-i stadionjában. A liverpooli szállodákban már előző este megjelentek az Anglia távolabbi vidékeiről érkező Liverpool-szurkolók családostul, azaz sok piros mezes kiskorú szurkolóval egyetemben. Másnap az Anfield Roadon is hemzsegtek a 6-8-10 éves, piros trikós 8-asok és 9-esek, azaz Torresek és Gerrardok, kisfiúk-kislányok vegyesen, a papa és többnyire a mama kíséretében. Aztán alkatuktól függően vagy szüleikhez hasonlóan lelkesen biztatták a csapatot, vagy bölcs és elnéző mosollyal nézték a felhevült, éneklő, dühöngő, lelkesedő, sálaikat lengető felnőtteket. A visszavágó mérkőzést aztán a Liverpool FC nem április 15-én játszotta le a Chelsea ellen. Steven Gerrard, a Liverpool kapitánya és egyik ikonja révén a klub ugyanis azt kérte az UEFA-tól, hogy a mérkőzést 14-ére tegye át, mert április 15-e 1989 óta gyásznap az egyesület, a játékosok, a drukkerek, egész Liverpool, sőt Anglia számára is, a Hillsborough-tragédia évfordulója: azon a napon, a Liverpool-Nottingham Forest meccs kezdetén 96 Liverpool-szurkolót nyomtak agyon vagy tapostak halálra a sheffieldi Hülsborough stadionban. A tragédia idei, huszadik évfordulóján a hozzátartozókkal és szurkolókkal teli Anfield Road-i stadionban tartották a megemlékezést, amely nemcsak méltóságteljes és érzelemgazdag, hanem bölcs és okos is volt, sőt ahol lehetett, felszabadult: nemcsak a gyász szavai és dalai fértek bele, hanem a játékosok, a csapat, az edző éltetése, (itt nem részletezendő okokból) az egyik szónok, a miniszter úr „kiéneklése" (nem kifütyülték, kiénekelték!) vagy a csapathimnusz elharsogása tiszta szívből és teli torokból. Vagyis a gyászünnep nemcsak az áldozatokra való emlékezésről szólt, hanem egy közösség összetartozá- sáról is. A katasztrófa ugyanis nemcsak a brit futballreformot indította el, hanem azt a folyamatot is, amely kiszorította a hazai, ezáltal az európai futballpályákról az angol futballhuliganizmust. Liverpoolban a Hillsborough-tragédia, a döbbent gyász, majd a máig tartó közös emlékezések sora is segített megteremteni és fenntartani azt a „pozitív" drukkeréthoszt, amelyben a csapatért való rajongást a szükségesnél nem terheli jobban az ellenfél „utálata", és amelyben előfordulhatnak kilengések (tudjuk, elő is fordulnak), de sohasem uralhatják el az egész szurkolói tábor magatartását. így aztán nemcsak a stadion, hanem meccs előtt és után a tömegközlekedés és az utca is biztonságos a sok kis Torresnak és Gerrardnak. Hogy a magyar stadionokban meccs alatt, a magyar nagyvárosok utcáin és tömegközlekedési eszközein meccs után mi történik, azt két évtizede csak az újságokból meg a tévéhíradókból tudom. Meg azt is, hogy a március 28-i Albánia-Magyarország világbajnoki selejtező mérkőzésen a tiranai stadionba kiruccant magyar szurkolók náci karlendítés mellett gót betűs „Justice for Hungary" feliratokat magasba tartva énekelték a magyar himnuszt, hazájuk nagyobb dicsőségére. Ahogy tavaly novemberben Dunaszerdahelyre is Nagy-Magyarország-térképpel és a „Voltunk, vagyunk, leszünk" felirattal rándultak át magyar szurkolók, majd Budapest utcáin „Vesz-szen Trianon", „Szar Szlovákia" és „Szlovákia egy múló állapot" feliratokkal tüntettek, miközben azt harsogták: „Ide rúgjál, büdös szlovák" vagy „Utálunk, szar Szlovákia" (Orbán kulturáltabban fogalmaz: „Okos nép az a maga módján" - merthogy kapaszkodik utánunk). Jeles alkalmakkor vagy ünnepeken futballdrukkereknek mondott csürhe veri szét és gyújtja fel a fél fővárost, zsidózza és cigányozza végig az Andrássy