Mozgó Világ 2019. április [antikvár]

Klaniczay Gábor Nőnek, mint a gomba A kormány által az elmúlt nyolc évben létrehozott kutatóintézeti hálózat áttekintése* Az 1945 és 1949 között lejátszódott - a vitaülésen Péteri György előadásában bemutatott - tanulságos történet, a Magyar Tudományos Akadémia első átszervezése, kommunista gleichschaltolása után az én témám első pillantásra egy épp ellentétes irányba mutató eseménysor. Tanúi lehettünk, hogy 2010 után - miközben az országos politika területén gyors ütemben zajlott a „fékek és ellensúlyok" intézményes biztosítékainak leépítése, és az iskolák a KLIK, az egyetemek pedig a kancellárok segítségével egyre szorosabb központi felügyelet alá kerültek - a tudományos kutatás berkeiben és azon belül az Akadémia intézeteiben viszonylagos nyugalom honolt, leszámítva a 201 l-es pár hetes íilozófusüldözést és az MTA humán- és társadalomtudományos intézeteinek a Várból a Vágóhíd mellé költöztetését. A költöztetés okozta felfordulás azonban eltörpült azok mellett a viszontagságok mellett, amelyek tönkretették például a műemlékvédelem tudományos intézményrendszerét, a művészettörténész és régész kutatókat éveken át egyik minisztériumtól a másikig lökdösve, tiszavirág-életű újabb intézeteket alapítva és újra bezárva (amiről * Az előadás a Stádium 28 Kör „Tudomány a prés alatt" című fórumán hangzott el 2019. február 15-én. Az MTA kutatóintézeteivel kapcsolatos vitákban azóta is napról napra új fejlemények kerültek napvilágra, ezekre itt már nem reflektálok: előadásom a február közepi helyzetet tükrözi. a Stádium 28 egy korábbi vitaülésén Lővei Pál számolt be; nem véletlen, hogy például ő maga is az Akadémia Művészettörténeti Intézetében talált menedéket.) A „fülkeforradalom" után a Fidesz-kormány hosszú éveken át elfogadta, hogy a Pálinkás József irányítása alatt álló MTA és tudományos kutatóintézetei viszonylagos önállósággal, a nemzetközi normákhoz igazodó módon működnek. Az intézetrendszer hatékony működésének komoly támaszt adott az ebben az időszakban elindult Lendület pályázati program, mely hazacsábított számos tehetséges külföldön dolgozó fiatal kutatót, és honosítani tudta az európai ERC-programok alapelveit. Eközben azonban tanúi lehettünk egy új jelenségnek: 2013-tól kezdve a kormány sorra alapítani kezdte a saját új kutatóintézeteit. Ezt a folyamatot szeretném a következólíben áttekinteni, elsősorban saját szakterületem, a történettudomány intézményeit szem előtt tartva, hiszen ezeknek az intézeteknek az alapítását elsősorban az emlékezetpolitika célkitűzései motiválták. Nem lehet feladatom az új intézetek változó értékű tudományos teljesítményének értékelése, információimat csak az intézetek honlapjain fellelhető információból és pubhkációikból merítem. Elsősorban arra szeretnék rámutatni, hogy ebból az intézetalapítási folyamatból mára milyen politikai stratégia bontakozott ki, hogyan