Műút 2021/1-6. [antikvár]

Részlet a 2021/1. szám 12. oldaláról: Kószó Ádám Villanyborotva Az egyik elhanyagolt fiók aljában találtam. Ez volt az utolsó neki. A gyerekeknek nem szóltunk, pontosabban csak annyit, hogy apa beteg, de rendben lesz. Nem mondanám, hogy hazudtunk, mert mi sem gondoltuk, hogy történhet másképp. Én biztosan nem. A gyerekek meg elhitték, ők is szoktak betegek lenni, a kisebbiknek például minden télen begyulladt a torka legalább kétszer. Aztán napi háromszor fél Algopyrin, és a hét végére mintha mi sem történt volna. A nappaliban nyitott meg a családi borbélyszalon. A konyhából hoztunk egy széket, arra ült a kuncsaft, ez esetben a férjem. Nem sokkal azelőtt kezdte meg a kezeléseket, amitől hullani kezdett a haja. Akkor még egyáltalán nem tűnt gyengének. Egy húsvéti abroszt választottak a gyerekek, azt kötötték az apjukra. Talán még az is megvan valahol az egyik konyhaszekrény aljában. Bekapcsolták a borotvát, és elkezdődött a munka. Borzasztóan élvezték. Alaposan dolgoztak, egy négyzetcentiméternyi bőrfelület sem maradt apa fején, amit haj borított volna. Emlékszem, a fejbúbját csak a kandalló pereméről érték el.