Művek vonzása [antikvár]

MENEKÜLÉS ÉS LÁZADÁS A KÉT VILÁGHÁBORÜ KÖZÖTTI HAZAI MAGYAR LÍRÁBAN Az, hogy a ikét világháború közötti polgári költészet menekülő jellegű, korántsem csak a marxista irodalomtörténet megállapítása. Jól látta ezt a polgári radikális, de még a konzervatív kritika is. Kristóf György példáiul Reményik Sándorról helyesen állapítja meg: „Menekül a mindennapi életből, s az erdő, vadvizek zúgása, magános szikla, a természet körében talált szimbólumokon keresztül a topos neoíoíban szeret időzni" {Kritikai szempontok az erdélyi irodalmi életben, Kvár, 1931, 113. 1.), Áprilyról pedig, hogy: „még többször és még szívesebben menekül ki a nyers életből a megértő természetbe" {lm. 114. L). Persze pusztán a menekülő jelleg megállapításával sem a korabeli kritika, de még kevésbé a marxista irodalomtörténet — még semmit meg nem oldott. A feladat annak megvizsgálása, hogyan fejezte ki ez a költészet mégis, a maga módján, éppen azt a valóságot, ami elől menekült, hogyan emelkedett olykor, az elidegenedés ellen tiltakozva, a lázadás szintjére. A román líra viszonylatában Eugen Simion ípr ír e kérdésekről: „A nyomasztó valóság talaján a múlt lírája csaknem mindig valamilyen formában menekülésre kényszerül. Ez gyakorta nem annyira az erélyes tiltakozásban, mint inkább a bezárkózás és álcázás bonyolult és fájdalmas jelenségében jut kifejezésre A két világháború közötti költészetben még bonyolultabb formában jelentkezik ez az álcázás (vagy ahogy Lovinescu nevezte egy helyt: »a líraiság elfojtása«)" (Eugen Simion: Bevezető a Poezia romdna contemporand című kötethez, EPL, 1964). A továbbiakban szerző Al. Philippide, Lucián Blaga, Adrián Maniu és Arghezi költészetét elemezve világítja meg a kérdést. Tanulmányunkban a romániai magyar líra tükrében vizsgáljuk e jelenségeket.