Nagyvilág 1967. július-december (fél évfolyam) [antikvár]

alan s1llitoeERNEST BÁCSIKözépkorú férfi lépett ki az egyik utcai W. C.-ből mocskos esőkabátban, hóna alatt összehajtogatott szerszámoszsák. Borostás és piszkos arca talán hónapok óta nem látott szappant. A járda szélén egy pillanatra megállt, hogy megigazítsa sapkáját ez volt rajta a legtisztább , szórakozottan balra, majd jobbra nézett, és miután az autósor elhaladt, átment az úton. Nevét mindig foglalkozásával együtt mondta, akkor is, ha foglalkozását nem kérdezték: Ernest Brown, kárpitos. Mielőtt hazament, zsákját minden este egy férfinak adta megőrzésre, aki a város központjától nem messze eső utcai W. C.-t gondozta. Kockázatos volna hazavinni, gondolta, hisz miből élne, ha elhagyná vagy ellopnák.Felzúgott a városházi nagyóra féltizenegyet jelző harangjátéka. A színház fölött a kék ég már alig bírta visszaverni az őszi felhők rohamait, a csalóka szél meg hirtelen szélviharrá kerekedett, felkavarta a szemetes útszélen fekvő papírdarabokat és cigarettacsikkeket. Ernest üres gyomorral elindult reggelizni, belépett egy kávéház ajtaján, fejét ösztönösen lehorgasztotta, nehogy beverje a szemöldökfába, bár az jóval magasabb volt.A hosszú, tágas étkezőhelyiség majdnem tele volt. Ernest rendszerint kilenckor reggelizett, de az egyik vendéglőben tíz fontot kapott tegnap egy három részes garnitúra újrakárpitozásáért, így az este hátralevő részét a vendéglő sörözőjében töltötte, ahol egyik korsót a másik után hajtotta fel, szép komótosan, elmerülten, mint a magányos férfiak általában. Ezért ma kábult és mámoros álmosságában alig vonszolta magát. Arca sápadt, szeme betegesen sárga volt, beszéd közben csak néhány magányos fog kandikált ki az ajka mögül.Keresztülfurakodott vagy féltucat ott álldogáló, lármás emberen, és csak a pultnál eszmélt föl, a kezek repedezett és hullámos menedékhelyén, hol két teáskanna volt a hegylánc, és a köztük fekvő rendetlen tengerpart: a csatamező. A nagydarab, húsos, barna teafőző nő serényen tett-vett. Ernest gyorsan átfutotta a hátsó falra tűzött, nagy fehér betűkkel írt étlapot, aztán félénken intett:Kérek egy csésze teát.A barna feléje fordult. A tea egy hatalmas, barna csapból ömlött a csészébe, melyen a repedés olyan volt, mint a tejesköcsög belső oldalára tapadó hajszál. Aztán koccant a kanál.Még valamit?A férfi habozva mondta: Egy paradicsomos pirítóst is.Fölemelte az eléje tolt tányért, lassan kihátrált a tömegből, aztán megfordult, és egy üres sarokasztalhoz ment. A tányér ínycsiklandozóan gőzölgött. Ernest felvette a kést és a villát, mesteremberhez illő határozott mozdulattal levágta a pirítós végét, lassan a szájához emelte, jóízűen enni kezdett, mi-61*