Napút 2018. november [antikvár]

ElőtérSzvjatlana AlekszijevicsAz elvesztett csatáról1Nem egyedül állok ezen a tribünön Körülöttem száz és száz hang, melyek mindig velem vannak. Gyerekkorom óta.Falun nőttem fel. Mi, gyerekek, szerettünk az utcán játszani, de este mágnesként vonzottak bennünket a padok, ahová a környékbeli házakból, házacskákból gyülekeztek - ahogyan felénk mondják - a megfáradt asszonyok. Egyikőjüknek sem volt férje, apja, bátyja, én nem emlékszem férfira a háború után a falunkban - a második világháború alatt Belaruszban, a fronton és a partizán mozgalomban, minden negyedik belarusz meghalt. A mi gyerekvilágunk a háború után telt - ez az asszonyok világa volt. A legjobban az maradt meg bennem, hogy az asszonyok nem a halálról, hanem a szerelemről beszéltek. Elmondták, hogyan búcsúztak szerelmüktől az utolsó napon, hogyan várták őket, hogyan várják még ma is. Már évek teltek el, de ők még mindig vártak: akár kéz nélkül, láb nélkül, de jöjjön vissza, én a karjaimban fogom hordozni". Kéz és láb nélkül Nekem úgy tűnik, gyermekkorom óta tudtam, hogy mi is az a szerelem íme néhány szomorú melódia a kórusból, ami még ma is a fülemben cseng Első hang:Minek neked erről tudnod? Ez olyan szomorú. Én a háborúban ismertem meg a férjemet. Harckocsizó voltam. Berlinig jutottam el. Emlékszem, ott álltunk a Reichstagnál, ő még nem volt a férjem akkor, és azt mondta nekem: házasodjunk össze, szeretlek. Olyan bántók voltak ezek a szavak akkor - végigcsináltuk a háborút: koszosan, porosan, véresen, körülöttünk csupa káromkodás. Ezt mondom neki: Előbb csinálj belőlem nőt: ajándékozz virágot, mondj kedves szavakat, én pedig leszerelek és varrok magamnak egy szép ruhát. Akár még meg is tudtam volna ütni, annyira bántott. Ő mindezt megérezte, a fél arca megégett, csupa sebhely, én pedig láttam a könnyeket a forradásain. Jó, hozzád megyek. Ezt feleltem magam se hittem, amit mondtam Körülöttünk hamu, téglatörmelék, egyszóval, háború "Második hang:A csernobili atomerőműtől nem messze laktunk. Konyhán dolgoztam, kalácsot sütöttünk. A férjem tűzoltó volt. Éppen csak összeházasodtunk, még a boltba is kézen fogva jártunk. Azon a napon, mikor a reaktor felrobbant, férjem a tűzoltóságon volt ügyeletben. Amikor riasztották őket, saját hétköznapi ruhájukban vitték ki őket a felrobbant atomerőműhöz, semmilyen védőruházatot nem adtak nekik. így éltünk tudja Egész éjjel oltották a tüzet, és olyan mennyiségű sugárzást kaptak, ami összeférhetetlen az élettel. Reggel Moszkvába szállították őket repülőgéppel. Súlyos sugárfertőzés az ember ilyennel mindössze néhány hetet él Az én férjem erős volt, sportoló - utolsóként halt meg.1 Szvjatlana Alekszijevics beszéde a Mobel-díJ átvételekor, 2015. december 7. ( The Mobel Foundation 2015)