Napút 2020. október [antikvár]

mpiXr Előhang Szép Mesterségeknek leghathatósabbika, 's a' Memzeti Tulajdonságnak kijelentésére legalkalmatosabb Mesterség, a' Muzsika. Ez, midőn az elme megfoghatóságával Játszik, a' szív érdeklését olly erővel gyakorolja, hogy az ellene állhatatlanúl etagadtatik. Ugyan azért valamint a' Nemzeti érzéseknek gerjesztésére nintsen hathatósabb eszköz; úgy azoknak megerősítésére sintsen kedvesebb, és foganatosabb. - Ezt vegyék szívökre, kik még eddig a' Nemzeti Muzsikáról tsak könnyen gondolkodtak; ezt tekintsék, kik annak erejét nem betsülték. A' Nemzet a' Muzsikájában él. Ez vezérli indúlatait; ez ejti ki örömre, vagy bánatra fakadó szavait; ez mérsékli mind egész testének, mind különkülön tagjainak mozgásait. [ ] Nagy hálaadást érdemelnek tehát azok, kik a' Nemzeti Táncznak muzsikáját gyarapítják. A' mi tsak az által eshetik meg, ha a' Nemzetnek életéből, külömböző történeteiből, 's mindennapi szokásaiból támadható indúlatait hangokkal kiejtik" - írta Mátray Qábor zeneszerző, a magyar zenei közélet egyik zászlóvivője 1824-ben. Az idő szerint élte virágkorát a ma verbunkosnak nevezett nemzeti repertoár, így aligha találhatnánk tömörebb, találóbb megfogalmazást Mátray sorainál arra nézve, miként fonódott össze, alkotott létközösséget magyarság és muzsikája a reformkor hajnalán. Azóta rátaláltunk egy jóval ősibb, nagyrészt sokáig rejtőzködő kulturális kincsünkre - elsősorban a parasztság által megőrzötten -, ámde folyamatosan születtek újabb és újabb, belső tüzet hordozó dallamok is a magyarság ajakán, illetve tollából. Kibontakozott romantikus, majd XX. századi zeneművészetünk, világviszonylatban is korszakalkotó személyiségekkel az élen. Szokássá vált azokról az évtizedekről, amelyekben Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő - és még számos, jelesnél jelesebb hazai mester -munkája határozta meg zeneművészetünk napi útjait, mint a magyar muzsika aranykoráról beszélni. De hogyan ápolja e szerteágazóan gazdag örökséget XXI. századi jelenünk? ; Mit tesz hozzá, hogyan gazdagítja? Miként is bánik tehát az örökül kapott kulturális javakkal a „fogyasztói" társadalom? E társadalmi forma - ahogyan nap nap után kíméletlenül megtapasztalhatjuk - nem épp a hagyományok ápolására született, s így nem meglepő az I sem, hogy fenntartói nem múltunk átmentett értékeit, hanem fogyasztói zenét igyekeznek módszeresen adagolni a pusztán „fogyasztók"-nak tekintett embertömegek számára. Milyen jelenségektől is hangos napjaink magyar zenei élete, és milyen zenés eseményekkel telített - általában véve - hazai jelenünk? Létük vagy nemlétük voltaképp közömbös lenne számunkra akkor, ha - sajnálatos tényként - ezek nem viszonyulnának a hagyományokhoz. Egyik oldalon ott a pillanat szülte, üres szemfényvesztés, kiragadott hagyományelemeket ragacsos „cukorszirupban" feltálaló, hang-látvány giccsparádét teremtő „szuperhegedűssel", vagy éppen az egyszer másodpercenként x+1 akkordot játszani tudó, a következő nap pedig fél óra alatt ötfajta akkordot hatszoros fortéban játszani bíró „csodazongoristával". A másik oldalt a koncepciózusán, hosszú távra megtervezett agymosólavina működése fémjelzi, posztmodern szellemű kutyulékaikkal mint végtermékekkel (ha lehet itt egyáltalán bármiféle, a szó nemes értelmében , 1 ^ I ^ m