Olvasólámpa [antikvár]

"A szokványos kérdésre, hogy mi a véleménye az éppen olvasott könyvről, az olvasó nem kevésbé szokványos válasza általában az, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Gondolom, így vagyunk ezzel valamennyien. Olvasói magatartásunkat mi sem jellemzi inkább, mint e szimpla és pontatlan válasz. Mégis kellenek az efféle válaszok, hisz nyomjelzőkként segítenek eligazodni a könyvek világában, de azt a bizonyos érzelmi késztetést, ráhangoltságot is biztosítják, amelyre föltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy egy könyvet leemeljünk a polcról. Így van ez még akkor is, ha legtöbbször nem is az egyes műveket, hanem egyenesen a szerzőket minősítjük ekképpen (szeretem, nem szeretem), mintha csak film- és esztrádművészekről lenne szó. Az olvasással eltöltött hosszú évek, évtizedek múltán aztán e különböző korokból való kedvenc íróink szinte észrevétlenül meghitt hangulatú, családias közösséggé verbuválódnak tudatunkban. Mit sem számít, hogy ki mikor élt közülük, lehetnek akár kortársaink is vagy nálunk fiatalabbak, műveikkel mindannyian kiérdemelték szeretetünket" - írja P. Nagy István legújabb, tárcákat és kritikákat tartalmazó könyvének Hamvas Béláról szóló kisesszéjében, érzékletesen jellemezve azt az olvasói magatartást, amely e kötet szinte mindegyik szövege mögül felsejlik. E különböző terjedelmű, olykor esszéisztikus, olykor publicisztikai színezetű, máskor szakszerűbb, a szövegközpontú irodalomszemléletet érvényesítő írásokat, érezni, az irodalom iránt mélyen elkötelezett ember jegyzi, aki könyv- és olvasószerkesztőként, gimnáziumi irodalomtanárként, vagy csak "egyszerű magánemberként" szinte minden válságos vagy kevésbé válságos élethelyzetében olvasmányaihoz, kedvenc költőinek verssoraihoz mint számára megbízható nyomjelzőkhöz igazodik.