Öt érzék ezer muzsikája [antikvár]

A szépírói stílus szinesztéziáinak vizsgálata a korántsem újkeletű. Tanulmányok egész sora született már egy-egy költő szinesztétikus érzettársításairól, s az írói nyelvi monográfiák némelyike is külön fejezetet szentel ennek az érdekes stílusjelenségnek. A modern irodalomtudományban Stephen Ullmann volt a megteremtője annak a tanulmánytípusnak, amely e jelenséget egyszerre több költő életművében dolgozza fel, s kiaknázza az összehasonlító módszer kínálta gazdag lehetőségeket. De az ő tanulmányai mellett több olyan dolgozat is napvilágot látott, amely egy-egy irodalmi irányzat vagy nagyobb irodalomtörténeti korszak szinesztéziáinak vizsgálatát tűzi ki célul. A magyar stílustörténet teljes egészében adós még a szinesztézia életrajzának fölvázolásával. Ullmann - Vörösmarty szinesztéziáiról szóló - statisztikai fömérését nem számítva, csupán a jelenség XX. századi életéről van valamelyes képünk. Különösen értékes ebben a vonatkozásban T. Lovas Rózsa tanulmánya, amely az impresszionista költészet stílusformáit kutatva kiváló érzékkel ragadja meg a szinesztétikus képalkotás néhány irányzati sajátosságát. Dicséretes kezdeményezésnek számít még ezen a téren A. H. Whitney-nek az a dolgozata, amelyben a szerző magyar költői anyagon követi nyomon a szinesztéziának minden nyelvre egyaránt érvényes, pankronisztikus szintű törvényszerűségeit. Whitney érdeme az is, hogy fölhívta a figyelmet a modern magyar líra szinesztéziáinak rendkívüli változatosságára.