Parnasszus 1997. december [antikvár]

A költő olyan ember, aki többet éri meg a jövőbdíl, mint a jelenből. A költő olyan ember, aki a maga részéről csupán egyetlenegy magánjellegű dolgot ismer el: az emberiség ügyét. Mindenki szerelmes, mindenki lelkesült, mindenki bölcs - de csak elvétve, pillanatokra. A költő azonban mindig úgy látja a nőt, ahogy a többi ember életében egyszer: amikor szeretett; a költő úgy érzékeli a természetet, minden fűszálat, minden behavazott fatönköt, minden tulipánágyást, minden vénséges fakunyhót, ahogy mindenki érzékelt valamikor füvet, fát, virágot és hidat, de csak egy villanásnyi időre, utána minden elsüllyedt megint; nyomban eí Is felejtette. A legtöbb ember éppenséggel feledékeny költő. És ugyanilyen feledékeny gondolkodó. Ki nem volt már bölcs, persze legtöbbször éppen akkor, amikor a legkevésbé hitte, hogy az? A favágók, kovácsok, fuvarosok, iparoslegények beszélgetései gyakran meglepő igazságokat, mély meglátásokat, éles, találó ítéleteket tartalmaznak. Mindenki, aki jártas valamiben, a legtalálóbb észrevételeket képes fűzni ahhoz a dologhoz. Ámde ennek nincsen tudatában. És nem gyűjti össze a gondolatait: nem tartálya ő a bölcsességeinek. A költő egész egyszerűen szakadatlanul az, ami a többi ember ötévente egyszer. Semmi másban nem különbözik tőlük. Tartós kriptogámiában él a dolgokkal. Mindig lelkesült, mindig szerelmes és ezért mindig bölcs. EGON FRIEDELL: Kőfejtő (Kijárat Kiadó, 1997.) RADICS VIKTÓRIA fordítása