Partitúra 2008/1. [antikvár]

Részlet a könyvből: "Maurice Blanchot AZ ELBESZÉLŐI HANG1 (az „ő", a semleges) Leírom (kimondom) ezt a mondatot: „Az ember életereje csak egy bizonyos pontig elég." Amikor kimondom, valami nagyon egyszerűre gondolok: a fáradtságra, melyet az élet mindenkori behatároltságával szemben érzünk; teszünk néhány, nyolc vagy kilenc lépést az utcán, aztán összerogyunk. A határ, melyet e fáradtság jelez, magát az életet határolja be. Az élet értelmét (sens) pedig ez a határ határolja: egy behatárolt élet behatárolt értelme. De történik itt egy átfordulás, s ezt többféleképpen érhetjük tetten. A nyelv (langage) módosítja a helyzetet. A mondat, amit kimondok, mintha az életen belülre akarná vonzani a határt, melynek egyedül kívülről kellene meghatároznia azt. Az életet behatároltnak mondtuk. Ezzel a határ nem tűnik el, ám a nyelv által megkapja azt a (talán határtalan) értelmet, melyet éppen határolni akar: a határ értelme állításunknak köszönhetően tagadja, de legalábbis kimozdítja az értelem korlátozását; s ezáltal kockára teszi mindazt a tudást, mellyel a határról, mint értelemkorlátozásról rendelkezik. Hogyan beszéljünk hát erről a határról (hogyan adjunk értelmet neki) anélkül, hogy az értelem határtalanná tenné? Ezen a ponton egy másfajta nyelvbe kell belépnünk és addig is számot vetnünk azzal, hogy „Az ember életereje "kezdetű mondat, mint olyan, nem biztos, hogy lehetséges. * Egyelőre mégis tartsuk fenn. Írjunk egy elbeszélést (récit)2, ahol ez a mondat az elbeszélés lezárásaként szerepel. Mekkora a két azonos mondat közötti különbség? Bizonyosan nagyon nagy. Megközelítőleg így ábrázolhatnánk: az elbeszélés egy olyan kör, amely az életet semlegesíti; ami nem azt jelenti, hogy nem áll viszonyban (rapport) vele, hanem hogy egy semleges viszonyon keresztül viszonyul hozzá. Ebben a körben annak az értelme, ami van és ami kimondott, még mindig eléggé meghatározott, de távolabbról, egy olyan távolságból kiindulva, ahol már minden értelem és értelemhiány semlegesítve van. Tartalék, amely meghalad minden, már jelentéses értelmet anélkül, hogy fényűzésnek vagy tiszta, egyszerű hiánynak tarthatnánk. Olyasfajta beszéd, amely nem világít meg és nem is homályosít el. 1 A fordítás a következő kiadás alapján készült: La voix narrative. In Maurice Blanchot: De Kafka a Kafka, Éditions Gallimard, Párizs, 1981. 171-184. old. 2 Az elbeszélés szót a szöveg során egyszerre használjuk főnévi (récit, vagyis az, amit elbeszélünk) és folyamatos melléknévi igenévi (narration, az elbeszélés mint cselekvés) értelemben. A zárójelben megadott francia terminus mindig azt jelzi, hogy onnantól kezdve - új jelzésig - a szó megadott módon értelmezendő. A ford."