PoLíSz 2008. július-augusztus [antikvár]

Barcsa Dániel Ezerkilencszázhatvannyolc Tamás bácsi emlékére, aki csak sokára jött rá, hogy átnevelhetetlen vagyok, Hanna mama emlékére, aki utolsó szavaival is azt kérte, vigyázzunk egymásra Gusztival, Guszti emlékére, aki évek óta nem áll szóba velem. Számomra ezerkilencszázhatvannyolc ezerkilencszázhatvanhattal kezdődött. Ahogy a történettudósok feltalálták a hosszú tizenkilencedik századot, mely, úgymond, 1789-től 1914-ig tartott, ugyanúgy indokolt az én magántörténelmem tárgyalásakor a „hosszú ezerkilencszázhatvannyolc" fogalmának bevezetése. 1966 nyarán nagyapám elvitt szülőföldjére, Erdélybe. Erdélyről azelőtt is hallottam: ez a még napjainkban is a harmadik t-t idéző szó gyakran kicsúszott az idősebb rokonok száján, de, mire odafigyelhettem volna, miről, mit mondanak, hangjukat óvatosan lehalkították, vagy egyszerűen átváltottak románra. A „nicht vor dem Kind" nálunk „sá nu verbepi copiltilui"-nak hangzott. Ez az út megváltoztatott. Jó földrajzos voltam, Erdélyt bármikor meg tudtam mutatni azelőtt is a térképen, de a földabroszon Erdély barna foltja eladdig csak annyit jelentett számomra, mint Hollandia mélyzöldje vagy az Atlanti-óceán kékje. Első és legmeghatározóbb peregrinációm előtt úgy hittem, hazámból indulok az ismeretlenbe, ám mire megtértem, és ismét átléptem a határt, megéreztem, hogy csak vissza, de nem hazaérkezem. Az eredeti Haza ott maradt az erőszakkal megvont határok mögött. Attól kezdve minden könyvet, ami a kezembe akadt, függetlenül attól, hogy „ez nem neked való", de Erdélyről szólt, elolvastam. Aztán jöttek a Felvidékről, Kárpátaljáról s a Délvidékről regélő kötetek is. Úgy tűnt akkoriban, hogy a tájékozottság terén félcsípejű ember lesz belőlem, mert ami a Kárpát-medencén túl volt, az egyszerűen nem érdekelt. Környezetemet pedig egyre inkább aggasztotta, hogy folyamatosan nőtt a távolság a saját belső világom s a kor között, melyben élnem ítéltetett: nem fogadtam el a jelent, mert az talminak, sekélyesnek s dicstelennek látszott. Erdély Főleg hangulatokra emlékszem, illatokra. Ma is érzem az erdők fenyőit, a csűrök szénáját, a borókapálinka szédületét, a frissen sült, forró kenyeret, az öreg emberek csípős munka- és dohányillatát. De kedvessé váltak mára már emlékeimben az egyébként kellemetlen szagok, a román benzin s a brassói buszokon, trolikon elterpeszkedő „bolhapor" - talán gezarol - átható bűze is. Az a nyár eszmélésem kezdete volt: akkor tudatosult bennem, ki és mi vagyok. Nyolctíz szíjas székely ülte körül a kamarás asztalt az „ősben", a régi tivai házban. Nagyapám testvérei, unokatestvérei. Jómagam az asztal tetején álltam, jobban mondva forogtam, hol az egyik, hol a másik öregember felé fordulva, hogy válaszolhassak a felém záporozó kérdésekre. A tartalmukra már nem emlékszem, de azt akkor is tudtam, s máig érzem, nem üres játék volt ez, hanem életem legfontosabb vizsgája. Aztán, ahogy látszólag a rám áradó kíváncsiság elapadt, csönd lett, hosszú csönd. Végre megszólalt Ágoston, nagyapám legidősebb bátyja: - A mü kutyánk kölke A többi öreg bólogatott. -A'. - Ügyes gyerek, a mü vérünk. - A mü nemzetségünk Ismét sokáig hallgattak.