Pompeji 1996/2. [antikvár]

Előszeretettel hisszük, hogy mai tapasztalataink alapján a szexualitás újra rátalált egy ősi igazságra, amely újra polgárjogot nyert, miután sokáig háttérbe húzódott, különféle álarcokat öltvén magára, s ezen álarcokon manapság egyedül józan éleslátásunk révén tudunk átlátni; mielőtt még jogot formálnánk arra, hogy a szexualitást a nyelv tükrében vizsgáljuk. Mindazonáltal a szexualitásnak sohasem volt annyira közvetlenül természetes jelentése, és sosem volt rá jellemzőbb a „fesztelen kifejezésmód" mint a vétkező testek és a bűn keresztény világában. Egy egész misztika, egy egész szellemiség támasztja ezt alá, amelyek nem voltak képesek különbséget tenni a vágy, a mámor, a behatolás, az extázis és az ernyedést hozó ellazulás egymást követő fázisai között; úgy gondolták, ezek a mozzanatok megszakítás vagy kodát nélkül követik egymást egész addig, míg el nem jutunk az égi szerelem legmagasabb fokára, amelynek viszont ezek a mozzanatok az utolsó kicsúcsosodásai és éltető forrásai. A modern szexualitást nem az jellemzi, hogy értelme vagy természete Sade-tól Freud-ig nyelvi kifejeződést nyert, hanem hogy diszkurzusainak erőszakossága folytán „denaturalizálódott" — légüres térbe került, ahol csak a keskeny határvonalba tud beleütközni, s ahonnan a szexualitás nem tud továbblépni és csak a frenetikus őrületben tud folytatódni, amely aztán végül megálljt parancsol neki. Nem szabadítottuk fel a szexualitást, de elmentünk vele a lehetséges határokig: tudatunk határáig, mivel végső soron a szexualitás diktálja tudatunknak tudatalattink egyetlen lehetséges olvasatát; elvittük a törvény határáig, mivel a szexualitás a tiltás egyetlen abszolút univerzális tartalmaként jelenik meg; elmentünk vele nyel- * A fordítás eredeti lelőlielye: Critique, N® 195-196., 751-769- old.