Bővebb ismertető
Részlet:
KINEK A PRIVÁTUM, KINEK A SZABADSÁG
H Piros selyemzászlók, kivont szablyák, kovás puskák, nagy nemzeti összeborulás, meghatott jobbágyok egyfelől, élükön Esze Tamással, főnemesek, mint Károlyi Sándor, másfelől, s mindüket ugyanaz az „ügy" lelkesíti, a „Cum Deo pro Patria et Libertate" ügye - ez a régi olajnyomatokat idéző idill kísértett idén májusban, amikor a brezáni kiáltvány kibocsátásának napján a Rákóczi-szabadságharc tricentenáriumát ünnepeltük. A kiáltvány „a képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő, életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen" hívott közös harcra, azzal a megható feltételezéssel, hogy a felkelők „minden privátumra való vágyakozás nélkül" fogják szolgálni az ügyet. Hogy mindebből később mi és hogyan valósult meg, azt ilyenkor bölcsebb nem bolygatni. Igaz, rég elmúltak azok az idők, amikor még a magyarok öngerjesztő busongóreflexe lépett működésbe, ahányszor csak azt hallották, hogy „a nagymajtényi síkon letörött a zászló", de már az is tárgytalanná vált, amit az előző rendszer haszonélvezői agyaltak ki históriai önigazolás gyanánt, hogy tudniillik a Károlyi Sándor által (Rákóczi akarata ellenére) megkötött béke a reálpolitika győzelme lett volna s mint ilyen, követendő példa a mindenkori utódok számára. Mert bár kétségkívül tény, hogy Károlyi a hozzá hasonlók vagyonát és karrierjét hosszú időre biztosította a szatmári szerződéssel, az „ügy" más érintettjei, például a katonának állt jobbágy számára csak azt garantálta, hogy - mint Rákóczi írta 1711. április 18-ikai kiáltványában - „annak nemcsak jószágát, de vérét is sajtoló executiós kínoztatása alá megyen, akivel vitézi fegyverével szembeszállani szokott vala". És mégis: azt hihetnénk, az ünneplésnek ezt a protokollárisán semmitmondó jellegét bőven indokolja, hogy az eltelt háromszáz év túl nagy idő, az akkor történtekkel kapcsolatban sem érzelmeink, sem indulataink nem lehetnek. 1703 már nem úgy történelem számunkra, ahogy -