Samuel Pepys naplójából [antikvár]

Nagy idők szemtanúja mindig szívesen beszél az élményeiről. De a később elmondott történet - tapasztalatból tudjuk - többnyire akkor sem maradéktalanul hiteles, ha az elbeszélő nagyon őszinte akar lenni. Mert az elbeszélő egyéniségének, nézőpontjainak, hangulatvilágának folytonos változása az idő múlásával arányosan bizonyos tekintetben süntelenül színesbíti-szépíti, más tekintetben megállás nélkül szürkíti-törpíti az elmondott élményt. És talán nem is tudunk maradéktalanul őszinték lenni. A tetteinket indokló-magyarázó érveink egyazon pillanatban születnek meg a cselekedetünkkel, ha ugyan nem éltek bennünk már a cselekvést megelőzően is. S az idő teltével ezek az érvek egyre súlyosbodnak-terebélyesednek, miközben a cselekedet folyton veszít a súlyából. Mégis, amikor önmagával beszél az ember, amikor egészen biztos abban, hogy ki nem mondott szavait senki sem hallhatja meg, tud néha őszinte, sőt kíméletlenül őszinte lenni. És talán éppen ez a kíméletlen őszinteség különbözteti meg a jóra vágyó, több emberségre törekvő embert az ostoba, önelégült fajankótól. De kívülállók e hangtalan őszinteségbe vajmi ritkán nyerhetnek bepillantást. Mert elég, hogy egy ilyen belső monológnak hangot próbáljunk adni, hogy az nyomban gyökeres változáson menjen át: ami egy pillanattal előbb még egyértelmű önmagunk elleni állásfoglalás, önvád, néha önmarcangolás volt, aköré a következő percben már az elnézés, az indoklás, a szépítés hálója szövődik, és e háló olykor annyira sűrű, hogy valósággal elvész benne az önmegtagadó lényeg.