Shakespeare utolsó, kitalált szonettjei Vasile Voiculescu képzelt tolmácsolásában [antikvár]

Kortársi líránk nagy ünnepe - írta Perpessicius az 1964-ben megjelent posztumusz kiadás bevezetőjében Vasile Voiculescu Shakespeare-szonettjeiről. Perpessicius a román irodalom legnagyobb erotikus költőjének, Eminescunak tudós kiadója volt, feltehetőleg ezért vállalkozott Voiculescu egyedülállóan különös szerelmes verseinek bevezetésére: a román költészet bizonyos vonulatában tartotta számon, a legnagyobb csúcsok között. Más távlatból azonban ennek a kilencven szonettnek a magyarázata tágasabb összefüggésekből adódik. Nemcsak a bevallott korrespondenciából Shakespeare százötvennégy szonettjével, melyet Voiculescu kilencven - Erzsébet-kori felépítésű - szonettjével folytatni látszik. Némely tekintetben ezek a tizennégy (olykor, meglepő módon: tizenöt) soros versek látszatra sem hasonulnak a bevallott shakespear-i mintaképhez. Más a ritmusuk; a sorképlet nem ötös, ötödfeles jambus, hanem ún. nibelungizált alexandrinus, tizenhárom-tizennégy szótagos, középmetszetes, szeszélyesen rímelő. (Kivéve a 28. szonettet, amelyet akár kísérletnek - elidegenítő kísérletnek is tekinthetünk, az igazi Shakespeare-minta utánzására.) A nibelungizált alexandrinust ma már ritkán művelik. A magyar költészetben régebben sem vált kedveltté: Garay beérte vele Az obsitos első részében, aztán felcserélte; Tóth Árpádot munikalitása arra késztette, hogy jambusos jellegét trocheusosan ereszkedővé lazítsa az Őszi kérdésben: Jártál-e mostanában a csendes tarlón este...