Somogy 2001. január-február [antikvár]

ÁGH ISTVÁN Költő pásztorokkal Ama nagy időváltozást nem jósolhatta meg röptében síró gém, bogárzó marha, okádó disznó, sem a fa hegyén éneklő rigó, erősödött a vas, hosszabbodott a drót, inzsellérek szabták mind szűkebbre a legelőt, lecsapolták a berket, kényszerű ricinus rondította a zöld szabadság vadonát, szárazság szikkasztott kutat, szökött a forrás, múzeumi pamlagra fektették a költőt, nem hagyták szólni, tétlen hallgatott. akinek hivatásul adatott hűen kimondani rettentő előérzetét, akár a garabonciás, rámutatni a fekete betűkre a hatalmas, magasra tartott könyvben, hadd tudják, miért lógnak a kígyók a gerendán, miként a pipák, mi az a rútfejű szivárvány-hosszú lény átalvetve az árkon, mint a palló, miféle förtelmes felleg hömbölög, libeg lobog a Vörös akolig, miközben földig ér az alja, s hol van, mivel elűznék, hol az a rózsafüzér, s a szenteltvízzel megszórt gonoszűző ostor? hát elment titokban a költő a pásztorok közé, cinkosuk lett vénségük szegénységében olyan világért, mely maga volt az ifjúság, ezer éveket élő fiatalság és bőség emlékezete, példa a jelenkori idegenség ellenében, ahol csak a szavak lombjai képeznek erdőt, lotyogó besúgót emésztő ingoványt, s nem léphet abba a hamis törvényen kívüli köztársaságba császári zsandár, akárhogy méri elégszer a bitót kanászok hossza.