Sorrento költője [antikvár]

a - mégis - boldog tasso Tusnády László életrajzi esszéregénye elé A könyv, melyet az Olvasó a kezében tart többszörös értelemben tassói regény. A világirodalom egyik legregényesebb sorsú költőjének életregénye. Olyan, amelyet főhősének egyénisége és szelleme nemcsak tartalmában ural, de formájában, írásmüvészetében is áthat. És amely színvonalában is méltó a nagy klasszikushoz, akiről szól. Mindez tökéletes összhangban van Tusnády László életmüvének egyik fő jellegzetességével és erényével, amelyre Lisz.t, a remény zenéje című eposza előszavában utaltam: hogy egyszerre következetes, szervesen-logikusan építkező és ereded, mindig meglepően újszerű. Ennek a kivételes, bámulatosan gazdag és sokszínű oeuvre-jének egyik - de az sem kizárt, hogy „a" - legcsodálatosabb, legremekebb darabja a Sorrento költője. Minek köszönheti megkülönböztetett helyét-rangját e kivételes életműben? Mindenekelőtt és mindenekfölött annak, hogy páratlanul magas szintézisben érvényesíti szerzője szépírói és tudósi énjét, mely „kettősség" egységének következtében poémáit is tudományos felkészültséggel írta meg és monográfiái is lenyűgöznek stílusuk esztédkai becsével. Az eredmény olyan rendkívüli alkotás lett, amely műfajilag is párját ritkítja: a „commedia erudita" analógiájára „romanzo erudito"-nak neveztem el arról a könyvről írva, melyet a jelenkori irodalomban egyedül látok „rokoníthatónak" e Tasso-regénnyel, vagyis Dario Fo A pápa leánya {La figlia del papa, 2014) című, a Tusnády-regénnyel nagyjából egy időben keletkezett opusával.