Szabó Dezső emlékkönyv [antikvár]

1. Előszó Az író és utókora Végül is az alkotó - s így az íróember - teremtő életének, vagyis munkásságának java része azon törekvésben telik el, hogy hátrahagyott életművének köszönhetően minél hosszabb legyen a testi, fizikai halál utáni élete az úgynevezett utókor lelkében és tudatában. Ezért a saját fizikai, testi létét túlélő „életért" történik - Ady Endrével szólván - „minden önkínzás, ének". Igen, ama bizonyos utókor kegyeiért, megértéséért, amely „hálás", és majdan a „helyére tesz" mindent és mindenkit, a maga valós értéke szerint. Igen, olykor már csak az utókor marad a hiszékeny, bolond alkotó, tollforgató minden reménysége a mindenkori tülekedő-taposó jelenben a „boldogság és beteljesülés szigete", ahová a kicsinyes, durva, értetlen és közönyös, gátlástalanul tülekedő hétköznapokból menekül, mint majdani, igazi életébe. Az utókor pedig? Hát, Istenem, az utókor szintén nem különb ama bizonyos Deálaié vásznánál - lévén, hogy a maga idejében „ő" sem egyéb, mint jelenkor, jelenidő: tülekedő, taposó, gátlástalan hétköznapok halmaza, egyvelege. Többnyire saját magával van elfoglalva, s rendszerint többet gondol (márha egyáltalán gondol!) saját utókorára, mint a tegnapokra, a múlt időkre. így aztán gyakorta megesik, hogy az alkotónak - a toll emberének is - földi futását befejezvén is „csalódnia" kell a mindenkor Jelenként fungáló utókorban is, amely mondandóját nem érti meg, vagy nem tartja fontosnak, nem érzi magáénak. Nem éppen rózsás, nem kimondottan diadalmenet az alkotó ember „élete" még az utókorban sem, s ez teljesen független attól, hogy földi életében sikeres, divatos volt-e vagy sem. , Kolozsvár szülötte, Szabó Dezső hajdani jelenkorának nem igazán i róhatott fel sem hálátlanságot, sem pedig közönyt: igencsak ismert, olvasott, elismert és nagyrabecsült — s persze vitatott — író volt már életében. Sokaknak ö volt AZ ÍRÓ, a csak Adyhoz mérhető vátesz -mind a magyarság sorskérdéseihez való viszonyulását, felfogását, niind pedig írói nyelvezetének kifejező erejét illetően. Rengeteget írtak róla, a fiatal értelmiség szellemi vezérének tekintette, főleg a magyarság nagy problémáinak a lehetséges megoldásait kutató, kereső törekvésében. Szabó Dezsőhöz minden olvasójának - lett légyen az „egyszerű", avagy „vájtfiilű" - vagy így, vagy úgy, szeretve vagy nem szeretve, de viszonyulnia kellett. A ícözöny, úgymond, elkerülte.