Századunk kihívásai - a magyar irodalom válaszai [antikvár]

Ha az 1996-os esztendőben megrendezett Tokaji írótábor tanácskozása, a legalább ezeregyszáz éves Kárpát-medencei magyar történelmi életfolytonosság egészének szellemi-kulturális vetületeit helyezte problématisztázó megvilágításba, akkor a mostani, 1997-es találkozó a huszadik század fejleményeinek, és kihívásainak szemszögéből vizsgálhatja a magyarság irodalmának a nemzeti közösség, a nyelv, a gondolkodás alapvető létformáival összefüggő jelentésmélységeit. Mert hiába vélhető közhelyszerűnek, ha tény, ha sorsmeghatározó valóság, ha állandó szembesülésre kötelező jelenség, hogy újabb kori irodalmunk az ősiségben és a régiségben kifejlődött teljességigénnyel kapcsolódik e nép folyamatos élethalálharcához, azonosságmegtartó küzdelmeihez, társadalmi és erkölcsi emelkedésvágyához. A teljességhez hozzátartozik a megélt és átlátott személyes és kollektív létélmények, sorstapasztalatok sokasága, a minderre reflektáló egyéni és közös lelkiismeretet, a lélek érzelmi és értelmi univerzumát megszólaltató hang sokrétűsége, de ugyanúgy a megalkotott önálló, öntörvényű szellemi értékminőség: a művészet szuverén világ egésze is. Az irodalmi mű érvényessége így tehát nem vezethető le mechanikusan az általa ábrázolt vagy kifejezett külső realitás fogalmaiból, viszont a megjelenített sorsvalóság terjedelme vagy jellege sem csökkentheti az üzenet hitelességét. Vagyis: a magyar sorsirodalomnak" - e hagyományhűségében különleges karaktererősségű irodalomtípus eredendő és evidens művésziségének - éppen nem tehertétele, hanem inkább értéknövelő sajátossága az emberi, etnikai és nemzeti megmaradás, a veszélyeztetett közösségi egzisztencia alapkérdéseire utaló jelentésvonatkozások bősége. Az Adytól, Móricztól Nagy Lászlóig, Sütő Andrásig és tovább, Németh Lászlón, József Attilán, Illyésen, vagy Tamásin és Sinkán (1997 éppen az ő születésük centenáriuma) át ívelő látásmódban, és expresszivitásban a sorsproblémák úgy emelkednek a mindenség igézetétől fénylő artisztikum közegébe, hogy a művi átképzelés folyamatában, a teremtett jelképek és látomások szférájában éppen a felszín mögötti lényegüket, valódi tartalmukat mutatják meg; az esztétikumként ható s ezáltal mégis különös reményt, vagy vigaszt is sugalló - egyetemes létezésvízió deríti föl, és értelmezi őket.