Szépirodalmi Figyelő 2014/4. [antikvár]

SZEMLE Tábori Zoltán A KASTÉLY Az egyetem után pesti rokonomhoz, Ottó bátyámhoz kerültem ügyvédjelöltnek. Gyakorlatilag kétféle dolgot csináltam: a földhivatalba meg a cégbíróságra jártam, illetve angol vagy német nyelvű szerződéseket fogalmaztam. Aztán egy délután a főnököm behívott magához. Az ügyfél cseppet sem hasonlított azokra, akikkel addig dolgom volt. Varga Zsoltnak hívták, edzőcipős, csupazseb-vászonnadrágos, kinyúlt pulóveres, túlságosan is szolgálatkész fiatalember volt. A nagy zöld tárgyalóasztal fal felőli oldalán ült. Hogy maga választotta-e ezt a beszorított helyet, vagy Ottó bátyám ültette oda, nem tudom. Ottó bátyámtól kitelik az ilyesmi. Mindenesetre egyikünk se próbálkozott azzal, hogy az asztalra hasalva kezet szorítsunk. - Zsolt P.-ben lakik, de lehet, hogy már nem sokáig — kezdte Ottó bátyám. - Úgy néz ki, kilakoltatják. Tudod, merre van P.? Bólintottam. Kis falu az agglomerációs övezet szélén. A környék híres kirándulóhely. Hegyek, fenyvesek, ingókövek. - A helyi téglagyár szolgálati lakásairól van szó. A gyárat a rendszerváltáskor privatizálták. Az új tulajdonos kitalálta, hogy minek téglát gyártani, amikor ezen a szép nagy ingatlanon lakóparkot is lehet építeni. Úgyhogy a gyárat most elplanírozzák. Zsolték házát is lebontják. - Az nem ház, hanem kastély - vágott közbe a fiatalember. - A faluban mindenki kastélynak mondja. Hadarva beszélt, szinte köpködte a szavakat. Olyan volt, mintha valami idegen nyelven szólalt volna meg. Egy darabig mindhárman zavartan hallgattunk. - Ez nem az a téglagyár, ahová negyvennégyben, a deportáláskor összegyűjtötték a zsidókat? - törtem meg végül a csendet. - De, az — felelte Ottó bátyám. - Attól még elplanírozzák. Egyetlen szalmaszál van, amibe belekapaszkodhatunk. Ha valóban kastély, nyilváníttassuk műemléknek. Akkor nincs bontási engedély.