Szétszóródás után [antikvár]

Nincs könnyű helyzetben, aki a csehszlovákiai magyar irodalom elmúlt évtizedeit, mondhatjuk azt is: korszakait kutatja, hisz az elmúlt negyven év, a hetvenéves létezésben, maga is történelmi léptékkel mérhető. Döbbenetesen kevés ugyanis a kortársi értékelés, elemző visszatekintés, az irodalom mélyrétegeit kutató memoárszerű emlékezés, sőt a kritikai visszhang is meglehetősen szegényes. Megszokott már nálunk, hogy az irodalom ügye „szakmai" kérdéssé vált, legalábbis olyan értelemben, hogy jó, ha a szűkebb szakma vagy maguk az írók érdeklődtek iránta. A társadalmi visszajelzések dolgában már tartózkodóbbak voltunk, a lapok, folyóiratok szerkesztése jobban figyelt az ideológiára, mint az irodalmi művek értékelésére. Az elmúlt évtizedek egyébként is úgy alakultak, hogy az író és az irodalom nemegyszer magára maradt a véleményével. Kilógott a sorból, kellemetlenné vált, mert olyan kérdéseket is feltett, melyek a hatalmi monopólium nyugalmát „veszélyeztették". És ha már meg kellett tűrni, mi sem volt könnyebb a hatalom szolgalegényei számára, mint elhallgatni a jelzéseket, s elhallgattatni az írókat. így történt, hogy az irodalom felfelé ívelő ága a hetvenes évek elején az irodalomkritikai visszajelzések érdektelenségébe ütközött. Mellékessé vált ez a műfaj, s irodalmi rangra emelték azt a pamfletirodalmat, mely sajátos ellenségkereséssel, szektás alapállásból a „bűnöket" fogalmazta meg és a „bűnösöket" lajstromozta. Irodalmárok közéleti kontárkodásáról írtak olyan időszakban, amikor a társadalom és a közélet a kontárok túsza lett.