Szintézis nélküli évek [antikvár]

A posztstrukturalizmus és a hermeneutikai irányzatok vitája annyira még nem érzékelhető a hazai irodalomtudományban, hogy belőle származtathatnánk a szakma újabb válságjegyeit. Sőt, ha válságról, metodológiai krízisről beszélünk, nálunk nem annyira az irodalomról való tudományos beszéd kérdésessége áll ma még előtérben, hanem a közelmúltból örökölt irodalmi - különösen pedig a modern irodalmi - kánon tarthatatlansága. Olyan kettős kihívásról van tehát szó, amellyel a mai irodalom-szemlélet csak akkor halogathatja a szembenézést, ha nincsen tudatában a tudományszak életében zajló rohamos átrendeződéseknek. A történő hagyományban való benneáállás itt ugyanis - elemi szinten legalábbis - annak felismerésével válnék érzékelhetővé, hogy az irodalomról való tudományos gondolkodás alapformái nálunk mélyen hozzá vannak kötve egy rég meghaladott kollektivista értékrend világához. A belőle való kilépésnek viszont többek között az az egyik feltétele, hogy huszadik századi irodalmi és szemléleti komponenseit épp abban a korszakban vegyük szemügyre, amelyben létrejöttek.