"Tavasz jáde csigái" avagy "zöld kagyló-forma tavasz" [antikvár]

Előszó Reméltem, hogy csak 60, mert ilyenkor is jelennek meg Festschriftek (kivált Szegeden), de hát mégiscsak 65, akárhogy nézek utána. 20 évvel fiatal(os)abb, mint én voltam ennyi idős koromban. Hogyan csinálja? A további szubjektív morgásom: hogyan is kerülök én ide? Hová lettek a magyarországi nagy francia ármádia tábornokai: Eckhardt Sándor maréchal, Hankiss János, Aurélien Sauvageot, Tamás Lajos, Gyergyai Albert, Gáldi László, Hermán József, Bakos Ferenc s bizony Fónagy Iván is, valamint az egyetlen női vezértiszt: Kelemen Jolán? Szerencsére él még Köpeczi Béla és Jean Perrot. Úgy látszik azonban, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egy elbitangolt franciaszakos, aki - eddigi életében - leginkább mások hadait szokta szervezni, beugorhat erre a speciálisan francia szerepre, c'est-a-dire il peut doubler un rôle. Ebben a viszonylag kis országban ugyanis ez a francia ármádia dicsőséges múltra tekinthet vissza. A jelene a mondialisation körülményei között is stabil. Az ünnepelt kollega nemzedéke jobban hasonlít a XX. század húszas-harmicas éveinek felfelé ívelő professorat-jára, mint ugyanazon évszázad második felének átlagára. Bár, természetesen, a mai hazai franciások tisztjeiből is lehetnek tábornokok. Igaz, ennek a nemzedéknek, amelyhez Pálfy Miklós tartozik, az egyéni élete nehezebb, tanulmányai egyre szervezettebbek lettek (ami nem volna feltétlenül baj), a tudományos előmenetele pedig bonyolultabb egy olyan országban, amelyik minden fordulat után egy kicsit megnehezíti a lehetséges élite-jének az életét. Szegeden azért a baj is kisebb - éles helyzetekben pedig néha nagyobb - mint az ország többi részében. Az egyetemen egyes évfolyamokról, egyes szakokról olyan gárda került ki, amelyik olvasta Descartes-ot [s ki is tudta ejteni a szerző nevét, nem úgy, mint az egyik szegedi bölcsész dékán] és Rilkét, amelyik tájékozódott de Saussure-tői, Gombocz Zoltánon át Jakobsonig. S amelyik egyszerre volt nyelvész, irodalmár, vagyis a kultúra egészére nyitott filológus. Folytathatnám, de keresem a titkát: néhány nagyszerű bölcsész professzor jut az eszembe; aztán a szegedi matematikus iskola; a Nobel-díj közelében lebegő bio-medicinális koncentráció; meg olyanok is, mint a színház, operatársulatával együtt, a Tisza és a főtér, meg a Virág-cukrászda mint művelődéstörténeti tényezők. Nehéz lesz összeszedni. Valami van a szegedi levegőben (nemcsak Por). Ebben a közegben könnyebb a francia nyelv, irodalom és kultúra múltjának és jelenének egyszerre követének (közvetítőjének) és házigazdájának (a befogadást szervezőjének) lenni. A hetvenes-nyolcvanas években még nem beszéltek „interkulturális kommunikációról", hanem csinálták: beleégették a tanár-jelöltek személyiségébe. A francia nyelv, irodalom és kultúra mintájának különleges hatása volt a keletközép-európai nemzetállamok tudományában és műveltségében: egyszerre volt 11