Tiszatáj 2018. július-augusztus [antikvár]

Részlet: TOLNAI OTTÓ Szeméremékszerek (A Tanyasi tékából) Tegnap mentek el a munkások a tanyáról. A három Purcel-testvér. Az egyikük, a legfiatalabb, a legfürgébb, aki különben a főnök, a vállalkozó valójában, az ács és az asztalos mesterséghez ért jobban. Noha előbb festőnek és mázolónak tanult, azért is lett később olyan jó barátja D. Tihamérnak, a táj festőjének, akit előbb szintén festő és mázoló inasnak adtak volt. Most is láttam, meglestem, miközben az utolsó napok egyikén a friss verébléceket festette, jóllehet hol a Tiszáig göngyölődő üde, üvegzöld rét, hol a cserépgyár mind ijesztőbb területeket elnyelő bányái (magam is tűnődöm olykor, a gyár, a Tondach, milyen mélységben vásárolhatta föl lassacskán, holdakként a földeket, talán csak nem egészen a magmáig, illetve ha igen, akkor az érdekelne, ugyanazért az árért vásárolta-e föl, mint ha azok veszik, kik aztán a felszínét túrják-szántják egész életük folyamán, és ami a legfontosabb, egy lapátnyival sem hordanak el belőle?!), hol pedig a sóban égő Járás felé vetett vizsgáló pillantásokat. Mintha csak egyetlen képben, a háromszöget képező veréblécek frízében próbálta volna összefogni a táj arcait. Látni véltem azt a képet, érzékelni ama új dimenzióval való birkózás nehézségeit. Különös, de éppen Braque biliárdasztalos képeivel foglalkozva találtam szembe magam hasonló problémákkal, mármint azzal, hogyan hajtotta kettőbe a biliárdasztalt, melyben tonnás márványlap alszik. Istenem, milyen különös, gondolom most, hiszen Braque is ama festők közé tartozik (Munkácsy et cetera), akik előbb asztalos- és festőműhelyekben inaskodtak, akiknek egész művészetét a francia mesteremberekhez kötötték volt, ám azt is észrevettem, miközben a meg-megcsillanó veréblécet csodáltam, hogy a táj minden nehézsége ellenére mégis milyen szépen, milyen könnyen, dallamosan fut kezében ide-oda az ecset. Egyértelmű volt, a nehéz kőművesmunka közben nem durvult, a tájék bonyolult leképzése közben nem bizonytalanodott el a keze, sőt, mintha egyre pontosabb és ugyanakkor pontosságában egyre könnyebb lett volna, noha mondani sem kell, akadtak még jócskán neuralgikus pontok, sünállások: a Bikaistálló, a Seriff-tanya a dögkúttal, vagy némileg már közelebb, csontfáival (T. Olivér nevezi így az állatok által lelegelt lombú, fényesre dörzsölt, száraz fákat, amelyek esetében őt az döbbenti meg minden alkalommal, hogy ez a magas fény, csontfény, ez az új minőség, régi, misztikus kürtökön találkozni ilyennel, az élő fa, a klorofill csodáját képes helyettesíteni) a kis bácskai bonsai erdő, amibe valami vad, a hegyekből érkező juhászok vették be magukat kullanccsal teli nyájaikkal, sárhegyi kutyáikkal, vagy már egé-