Tudomány és művészet III. [antikvár]

Részlet: A GYŰLÖLET KÖNYVE Weininger Ottó Bécsben abban a házban vetett véget alig huszonnégy esztendős életének, a hol Beethoven meghalt. Azt hitte, hogy neki, aki Geschlecht und Charakter nevű munkájával az emberiség tanítómesterei közé akart emelkedni, ugyanonnan kell nekivágnia a halhatatlanság felé vezető útnak, a honnan az örökkévaló szimfóniák költője indult neki. A fiatal filozófus tévedett, amikor a maga számára már nyitva látta az örökélet paradicsomát. Munkáját ő maga klasszikusnak tarthatta, unokáink már csak a kuriózumok lajstromába fogják tenni. De teljesen érdektelen makulatura nem lesz belőle. A Strindberg sokfelé közzétett levelében lángelmének kikiáltott fiatalember egész életét egy érzelem tölti be. Éppenséggel nem mondható komplex léleknek. Gyűlölni tudott és gyűlöletének kifejezésére érdekes formákat talált olykor. Nem volt valami válogatós gyűlöletének tárgyaiban. Gyűlölte a nőket és a zsidókat, a kik ellen már tömérdek dühös fogcsikorgatás hallatszott. Gyűlölte őket, anélkül, hogy tartott volna a banalitás veszedelmétől. Nem igyekezett esztétának lenni, aki nemcsak gondolatainak, hanem érzelmeinek is felsőbbrendű kulturájára törekszik és lelkét akképpen műveli babráló gonddal, hogy csakis a legválogatottabb érzések teremjenek meg benne. Ez a "recherche pédantesque des sensations rares" idegen volt tőle. Lelke edénye volt a legtriviálisabb gyűlöletnek és a legnagyobb őszinteséggel, minden szépítgetés nélkül világgá kiáltotta egész életének voltaképpeni tartalmát tevő érzését.