Új Forrás 1999. június [antikvár]

JÓKAI ANNA Egy szabad ember Vekerdi László portréjához Mi, a köz előtt megnyilatkozó emberek többé-kevésbé kiszámíthatóak vagyunk. Még mielőtt szólásra nyitnánk a szánkat, már nagyjából tudható, miért arról beszélünk, amiről beszélünk, s merre rejlik az a „fix pont", amihez viszonyítunk. Akik hívnak, azok is ezért hívnak: rokon-gondolatok erősítését várják, s azt a kellemes melegséget, ami a hasonlót a hasonlóhoz vonzza. Sem a közlésben, sem a befogadásban nincsenek nagy meglepetések. Bár a színvonal hullámozhat, de a felismerések kiteljesednek, s biztonságérzetünk csak szilárdul saját igazságainkat illetően. Fontos dolog, szükséges működés ez. Ilyenkor a vélemény - okkal, joggal - alárendelődik választott eszme- és hitrendszerünknek. Idővel azonban - s főként töményen - ez is lehet unalmas. Néha viszket már a lelkünk: annyi a „fentebb styl", a magvas prófécia. (Az agyoncsócsált frázisokat, a taplószerű tudományosságot, a kérkedő adathalmozást, a nyakatekert definíciókat most ne is említsük!) S akkor feláll Vekerdi László. Bizsergető elektromosság fut át a termen. Valami mindenképpen történni fog. A bóbiskolók fölébrednek, az önteltek készülődnek, hogy egy kicsit megsértődjenek; a nyitott szívűek kíváncsiak, a szónok hogyan piszkál majd már-már megrögzött gondolataik közé, hogyan késztet korrekcióra? Vekerdi László talán az utolsó szabad ember - néha úgy vélem. Nem érdekli őt semmiféle tekintély, semmiféle tiszteletkört nem tesz - ő csak választott tárgyát tiszteli meg azáltal, hogy szigorúan azt mondja róla, amit ő maga gondol. Nem, amit előtte bármily okos mások, nem, amit a könnyű sikert ígérő politikai vagy esztétikai divat. Hanem - mindentől függetlenül - amit ö maga. Üdítő volt ez a tartás, az individuumnak ez a megkérdőjelezhetetlen méltósága az egyformára gyalult ál-közösségi világban, s üdítő ma is, amikor fennáll a gátlástalan önösség veszélye. Vekerdi László nem ismeri a félelmet. Nem érdekli, egyedül marad-e? Nem támadják-e meg innen is, onnan is? Talán ez a semerre se kacsintó megingathatatlanság az, ami miatt nem is igen merik bántani. Mit kezdjen a rosszindulat, a demagógia, a vájkáló szadizmus egy olyan különös fickóval, akinek lelki szervezete fittyet hány a hóhéri mesterkedésre? Mit kezdjen az anyag bosszúja ezzel a valószínűtlenül sovány, törékeny férfivel, aki mégsem törik össze? Vekerdi Lászlót még nem láttam csüggedtnek. Ólmos szomorúnak sem - pedig hát őt sem kíméli a sors. De ő ellenáll. Néha egy