Új írás 1968. június [antikvár]

Részlet:Nagy LászlóMűvem a tavaszGondoltál-e a tömör virág-szobrokra, az akarat műveire, márgavörös hegyoldalak izzó alakjaira, almavirág-mózeseire, kökényfák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső léda-ölére ahogy renget ady-hajú árnyat! Gondoltál-e a verőeres tavaszi nászra mikor beborított engem a világ hava s torlódó paplanon árvult el erős kezem! Gondoltál-e a tömör virágszobrokra mikor hóemberhez féltékenyen adtalak férjhez, s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzos csókákat koszorúslánynak lakodalmadba hol fúvóka szélben hóesés a te fátylad a bánat-süteménnyel, ólomnehéz bánat-borral torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben!Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz vízszintesen, kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át, a tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön, szétdurrant szívű tölgyeken át, szilánkon, kormon, át csipkebokron hol jégbohóc a lángoló isten, kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt, halottak házain át, a pléh-tepsik tél-sikolyában egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt -Ki iátta az éjben e vérizzadó tusakodást? Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek, ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek! Jégcsillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt, uszálya havába mint hulla az édeni kékség, s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet, végzet-lassan a szörnyet dögkertig fejem elnyomta.Virág, nem is voltál, nem nyíltál, kínom a tanú,én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz,legyen vígasz, ha érte jövendő napjaim iselőre megtizedelve hát megtalált szerelmem, gyere,a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidetkinyitja egyetlen csókom, viruljon a teljes világ,ahol csak erek beszélnek s boldogul minden vércsepp,ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma,álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé,hallgatag tükre fölé a tömör virágszobroknak,ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör,s zajtalan fejreáll előtted, mókázik a boldog tavasz,itt magasság, mélység nekem töretlen azonosuls tükréből tűzzel igéz gyönyörűen domború szíved!