Új Írás 1972. március [antikvár]

Részlet 1 Köztudomású, hogy Moszkvába legegyszerűbben repülővel utazhat az ember. Kinek is lenne kedve napokig ülni a gyorsvonaton, amikor úgy sem látni mást, mint erdőt és erdőt. Különben is drága az idő. Ha nekem nem is pénz, de olyan, mint a pénz, egy hónapra valót kaptam belőle, úgy kell beosztanom, hogy minél többre jusson. Csakhogy a pénzemet sem tudtam beosztani soha. Nem is akartam. Véleményem szerint a takarékos emberek azok, akiknek semmire sincs pénzük, mert mindet félreteszik. Pontosabban, csak takarékoskodásra van pénzük, de hát a takarékoskodást nem lehet megenni és nem lehet rajta kerékpározni. Amióta tudom ezt, én vagyok a világ leggazdagabb embere. A milliós bankbetétek tulajdonosai hozzám viszonyítva koldusok, mert az én vagyonom szabad vagyon, mindig ott van a zsebemben és bármire átváltható. Persze, azért nem tagadom, nagy úr a pénz. Ö és én állandó küzdelmet folytatunk egymás elpusztítására, de becsületemre legyen mondva, ebből a harcból még mindig én kerültem ki győztesen. Ugyanígy vagyok az idővel, amelynek kicsorbul rajtam a vasfoga. Ha rajtam múlik, gyalog vagy tarantásszal mentem volna Moszkvába. Nem lenni szeretek valahol, hanem eljutni valahová. De a repülőjegyemet és a többit a hálás jelenkortól kaptam ajándékba, arcátlanság lett volna követelődzni: - Adjanak inkább tarantász-jegyet! Eszembe se jutott ilyesmivel bántani a jelenkort, de minek tagadjam, ráfizettem az ingyen ebédre. Három órával azután, hogy érdektelenül megnéztem a ferihegyi repülőtér épületét, kiszálltam egy másik repülőtéri épület előtt. Nem néztem meg sem érdeklődve, sem érdektelenül, mert már a gép ablakán át láttam, hogy Éva ott áll a kerítésnél. És Éva nekem minden repülőtérnél fontosabb. Már egy hete Moszkvában volt a filmfesztiválon. Amikor elment, messzire kerültem tőle, most megnyugodva éreztem, hogy hazajött. Éva a nyereség oldalra tartozik, de nézzük a veszteséget. Először is három órát töltöttem bezárva egy csőbe, ami természetellenes módon szállt a levegőben. Nem embernek való az ilyesmi, de kiváltképp nem magyar embernek. Három órán át csak vártam, hogy Moszkvában legyek. De közben két órával előreigazítottam az órámat, igaz, ezt a két órát egy hónap múlva visszaadják a határon. Addig letétbe helyezik a Szovjetunió időbankjában, ahol nekik kamatozik. Ha ügyesen gazdálkodnak vele, meg is szedhetik magukat. Nem azért, mintha sajnálnám tőlük, de megeshet, hogy éppen azt a két órámat helyeztem takarékba, ami alatt eszembe jutott volna életem legzseniálisabb gondolata, vagy ami alatt olyan boldog lettem volna, mint többé soha. És mindez miért? 3