Új Írás 1973. július-december (fél évfolyam) [antikvár]

DÉRY TIBOR Kedves bópeer ! II. RÉSZ Ez idő tájt a magam vigasztalására egyszer ellátogattam az N. utcai elfekvőbe. Kirándulásomról csak két állóképet keretezek be és függesztek emlékezetem falára, hogy a ború korszakaiban is legyen min vigadnom, ha rájuk pillantok. Mert azt gondoltam, még mindig tapasztalatlan lábbal járkálva az öregség farkasvermei között, hogy a magunk nyomorúságán csak felebarátaink még nagyobb balsorsának látványa enyhíthet. Ha embertársunkat szánjuk, nem érünk rá magunkat sajnálni, gondoltam. Hisz még mindig mennyivel jobb a dolgunk, mondhatnók magunkban, azzal az egy csöpp kárörömmel, mely minden valamirevaló öröm felületén úszkál. FittyfenétI Nem elég a magam baja, még a másikáét is a nyakamba vegyem: így felel a magamfajta közönséges szellem, ha amúgy is ingatag benső egyensúlyát még kívülről is támadás éri. Persze, vannak finomabb lelkek, melyek mint a szivacs, beszívják környezetüknek minden elejtett könnyét, s egész életükben ebben az autarchikus vízözönben dagadoznak; nem nekem való mulatság. Ha szánalmamat meg kell osztanom magam és embertársaim között, a nagyobb részt a magam számára tartogatom. Mégis - így gondoltam -, ha közelről szemügyre veszem az öregkor végső torzulásait, meg fog vigasztalni, hogy én még nem tartok ott. De nem számoltam azzal, hogy az embernek, a boldogtalannak, jövő-tudata van, amely sokkal messzibbre szalad előre az időben, mint teszem az állat ösztöne, s már jóelőre belerondít a jelen védtelen örömeibe. Azt hittem, ha megpillantok egy-két reszkető fejű vénembert, az meg fog vigasztalni azért, hogy nekem még csak az ujjaim remegnek. Felsülés! Nagyarányúi Mert amikor megláttam azt a reszketős fejű kopasz aggastyánt, aki ágyában ülve egy darab vízbe mártott kenyeret nyomorgatott fogatlan ínye között, nem az jutott eszembe, hogy nekem még sűrű a hajam s huszonhárom fogam van, hanem egy képzelt helycserével magamat láttam az ő ágyában: visszautasítva az ápolónő kínálta bögre tejeskávét s rikácsoló fejhangon vízbe mártott kenyeret követelve S amikor betámogattak, s ágyba fektettek egy másik öregurat, akit reggel hatkor kivittek az árnyékszékre s ottfelejtettek, azon kezdtem tűnődni, én vajon - ha elérkezik az időm - ugyanily béketűrőn és szótlanul viselném-e el a létezés idétlen humorát, mellyel utolsó óráinkat megédesíti, vagyis hány óra leteltével ugranék fel az ülőkéről s kezdenék el üvölteni. A kirándulás tehát nem szolgált vigaszomra. Nem nevettem, féltem. Az ember, ha meglátja karikatúráját, azaz a benne rejlő hibalehetőségeket, amelyeket, ha addig nem, de előbb-utóbb boldogan ki fog használni, első intrádára talán egy szelíd képmutató mosolyt vesz az arcára, talán el is neveti magát, de legbelül, a szívében egy aprócska seb nyílik. Hagyján, hogy én kinevetem magamat.