Új Írás 1988. július [antikvár]

Részlet: ÖRDÖGH SZILVESZTER Föloldozás „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást." (József Attila) „Gyere be, kérlek, ülj le, hallgass végig, és ne szólj közbe. Ne, most se szólj, ne is kérdezz semmit. Normális vagyok, nyugodt, nem fogok sem sírni, sem kiabálni, de el akarok neked mondani valamit, mert el kell mondanom. Ne mondj semmit, kértelek. Nem őrültem meg, nem rendezek jelenetet, ígérem. A nyugtatót is bevettem, hihetsz nekem. Muszáj beszélnem veled, el kell végre mondanom, amit olyan régóta akarok. Talán a végén meg fogod érteni, talán meg fogsz érteni. Gyere be, kérlek, és hallgass végig." Az asszony az üvegrácsos, szárnyas ajtóban áll, abban a keskeny résben, amiben apró, sovány alakja éppen elfér. Nem tárta ki az ajtót, csupán megnyitotta, a résbe lépett, és csöndesen, de határozottan, szinte hadarva beszélt. A férfi a fotelban ült neki háttal, a tévét nézte és cigarettázott. Az ajtónyitódást meg se hallotta, csak az első szavakra kapta föl a fejét, egyszerre közömbösen és bosszankodva. Értetlenül nézett a feleségére, úgy, mint akihez idegen nyelven szólnak, s ráadásul eszeágában sincs odafigyelni. Aztán közbe akart vágni, hirtelen indulattal, ahogyan szokott, valami olyasmit akart volna mondani, hogy hagyj békén, ne kezdd újra a hülyeségeidet, nem érdekelnek a mániáid - de olyan elszántan és olyan gyorsan mondta egymás után a szavakat az asszony, hogy képtelen volt rá. Ebben a váratlan és hihetetlen pillanatban szelídnek látta a feleségét a férfi, akár tükörképet, mégis keménynek, mint a tükröt. Mintha látomás lett volna, fölfoghatatlan, mégis szinte brutális valóság a maga egyszerűségében. Nem gondolta ezt végig a férfi, nem is tehette - letaglózta a váratlanság, s elkábultak benne a gondolatok. És most nem tudja, mit tegyen. Mozdulna - előre dől, leüti a hamut az öblös hamutartóba, beleszív a cigarettába, ismét hátrafordul, az ingerültség zavart palástoló fintor az arcán, újra szólna, de tudja, ha eddig nem szólt, már nem szólhat, és többször is megkérték, hallgasson. És ő akaratlanul, akár egy bábu, engedelmeskedett. Elbizonytalanodik, ilyen még nem történt vele, a tehetetlenség rágörcsösödik, ezt sem érti. Ilyesmi nem szokott vele előfordulni, ilyesmi nem fordulhat vele elő. S most mégis. Kínjában a televízióra néz, mintha nem tudná, mit mutatnak-pedig órák óta nézi, azóta, hogy elkezdődött a délutáni adás. Ahogyan napok, hetek, hónapok óta mindig. Úgy néz oda, mint aki menekül, de nem tudja, miért, hova, merre. Most az is érthetetlen, amit lát - pedig kezdetétől nézi a filmet, s azonnal emlékezett, hogy látta már kétszer is, azt is tudta, hogy másodszor Annamáriával. Havas erdőben, hegyek között, úttalan úton küszködik néhány ember, elöl egy kínai arcú bennszülött, mögötte katonaruhások. Ágakba ütköznek, szóródik, omlik rájuk a hó. Most elképzelni sem tudja, honnét jönnek és hová igyekeznek. És közben érzi: muszáj mozdulnia - a képernyőn tél van és áthatolhatatlan kietlenség. Hiába is förmedne már a feleségére, hogy nézni akarja a filmet, s majd azután Ha eddig nem szólt, már nem szólhat, mivel mozdult, amikor hívták, előre dőlt, leütötte a hamut, hátranézett, aztán a televízióra. Ha meg se moccant volna, most minden másképp lehetne. Ha az első szavaknál közbevág. 3