Újságírás és irodalom [antikvár]

Részlet: "I. ÚJSÁGÍRÁS ÉS IRODALOM A Szentlélek lovagja, fajtánk írnoka, fáradhatatlan „kismester", vagy az irodalom iparművésze? Minden fronton értünk csatázó, harcos európai „közíró" vagy „a társadalom nyugalmazott lelkiismerete"? A társadalmi progresszió elkötelezett harcosa, minden új gondolat magvetője, vagy az írástudók hivatásának (pénzért, rangért, hírnévért) elárulója? Számtalan fennkölt hitvallást és majd ugyanannyi sematikus és kategorikus minősítést idézhetnék a robotba belefáradt újságírókról, megátkozott bértoll-nokok szellemi prostitúciónak bélyegzett tevékenységéről és a társadalmi küldetésnek becsült újságírásról is. Nagy nevekbe kapaszkodhatnék -Dániel defoe-től Esterházy PÉTERig -, tanúsítsák ők saját életükkel és életművükkel, hogy az újságírás nem ellensége, hanem gyakorlóterepe, ihletője, kiegészítő része is lehet az irodalomnak. Szekérderéknyi vallomást idézhetnék, akár azonos szerzőktől is, akik hol egyes szám első személyben, hol objektív krónikásként tudósítottak a szakmabelieket kísértő tudathasadásról. A múlhatatlan „újságírás-szerelemről" és a tehetséghervasztó robotról. Sok-sok ívnyi elemzést, összevetést olvashat(t)unk az újságírás és az irodalom évszázados - nálunk különösen szoros - (személyes és szervezeti) kapcsolatáról, testvéri szövetségéről, konfliktusos „vadházasságáról", az ösztönző együttélésről és veszedelmes, olykor fojtogató érdekellentétekről. Kőbe véshető igazság, törvény vagy szabályrendszer a sajtó és az irodalom kapcsolatáról, különbségéről azért sem született, mert az értékteremtők és - őrzők természete, a társadalom intézményrendszerébe tagolódó szervezet, valamint az íróasztal mellett megálmodott, önkéntes szellemi kapcsolat tartalma, haszna-kára is folyamatosan változott. Szinte minden író, költő másként élte meg a nyilvánosság kényszerűen meghódított fórumain szerzett saját tapasztalatait, hajszolt és gyönyörűséges újságírói éveit, éjszakáit. Hol szerelemnek, szenvedélynek, hol kényszerű robotnak. Igaz ügyek szolgálatának, avagy a kompromisszumok gyakorlóterepének. S a felsorolt - és fel nem sorolt - végletek között százféle egyéni sors, személyes választás. Közös akolba terelni, közös nevezőre hozni a két urat szolgáló írástudókat, nemcsak reménytelen, felesleges is. Hiszen egyek voltak, majd társak, konkurensek és szövetségesek"