Üzenetek Erdélybe [antikvár]

Nézegetem a fekete lávadarabot, mintha ihletet várnék tőle; de nincs romantikus hatása, ellenkezőleg: mosolygok magamban, és megjelenik előttem Pietro bácsi arca, széles válla, hosszú karja. Látom az öreget, amint lehajlik egy pokol vágta gödörben és diadalmasan kiemeli belőle ezt a darabka „purissima" lávát, amely oly fekete, mint a legtisztább antracit, lyukacsos, akár a szivacs, és itt-ott még füstös is, hogy így árulkodjék igazán az eredetéről. Szegény öreg, akaratomon kívül átejtettem, megfosztottam a borravalótól és az alkalomtól, hogy szerény altiszt létére tudományos előadást tartson nekem a Vezúv különböző „csínjeiről". Ez a szó nem az én stílusfordulatom: igen, így beszélt az öreg a Vezúvról, mint valami rakoncátlan gyermekről, aki időnként galibát okoz, tör-zúz, helytelenkedik, egyébként egyébként csak szeretni lehet, neki áldozni az egész életet, csak érte dolgozni, soha el nem szakadni tőle, ahogy Pietro bácsi tette. Ez a legelső beszélgetésünk valamelyik Vezúv alatti városkában zajlott le, talán Resinában, de az is lehet, hogy Tőrre del Grecóban akadtunk össze. Nem vagyok biztos benne, mert aznap tulajdonképpen Salemóból indultam el Pompeji felé, beugrottam -immár harmadszor-negyedszer - a kísértetiesen vonzó „holtak városába", majd folytattam az utat a Vezúv felé, hogy meglátogassam az Obszervatóriumot. Olaszországban az államvasutak nincsenek a kor magaslatán, ellenben a trolibusz-és autóbusz-hálózat nagyon jó. Salemóból is trolibuszon utaztam Pompeji-ig, innen megint tovább egy közeli városig, a végállomásig, és - tudja isten - valahogy úgy képzeltem, hogy innen akár gyalog is felsétálhatok az Obszervatóriumig, olyan közelinek látszott, ahányszor a környéken barangoltam. De nem, ötször-hatszor szálltam át, amíg végre megkönnyebbülten nekitámaszkodhattam a vezúvi terepjáró mikrobusz oldalának. 5