Vajda János [antikvár]

Az ember és a költő.A természet fenséges képeivel s a társtalanság komor szimbólumaival szerette példázni a maga pályáját Vajda János: a havas hegycsúccsal, mely átkos magányosságban borong, csak felhők járják s mennykövek szaggatják; a Szaharába távolról ködlő piramissal, mely társtalanul s tehetetlenül várja, hogy eltemesse a szitáló homok; a meteorral, melyet valami kimondhatatlan s elviselhetetlen titok addig égetett, míg darabokra szakította; az üstökössel, mely ismeretlen távolságokból jön s magányosan, fenséges, lobogó gyászként futja meg nyílegyenes pályáját a kacéran körbeforgó csillagok közt. E hatalmas és zord képek közt, költészetén át tekintve, magának a költőnek alakja is mintegy felmagasodik előttünk, s megfeledkezünk róla, hogy a valóságban a magyar költő küzdelmes és szegényes életét élte ő is, és az élet gyakran kényszerítette fájdalmas elhajlásokra ettől a nyílegyenes pályától.