Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:Gyulai Pál nemcsak szigorú irodalmi bíró volt, hanem gondos, lelkiösmeretes szerkesztő is. Nagytekintélyű folyóiratába, a Budapesti Szemlébe, nem írhatott akárki. De kit munkatársául választott, arra nem csupán a megtiszteltetés fénye hullt, hanem türelempróbáló, komoly munka is várt. Gyulai levelezésének nem kis részét teszik azok a levelek, melyeket munkatársaival váltott e harcos kis úr. A Szemlébe nem lehetett akármiről s tetszésszerint írni: a kéziratoknak minden sorát ízlése, tudása s elvei mérlegére tette a hajlíthatatlan szerkesztő. Ahogy holtáig hadakozott a halálraítélt cz-ért, ahogy nem tűrte világért sem, hogy az a ki-t, a mi-t gondatlanul, ujdonsághajhászásból egybeírják, úgy voltak nevek is, melyeket akkor sem volt szabad a Szemlében feleslegesen emlegetni, ha az egész ország s a felületes napisajtó azokat visszhangozta volna. 1884 augusztus 17-én egy kedves munkatársának, az akkor már tekintélyes tudósnak, Imre Sándornak írt egy cikke ügyében. Nem is magáról a már elfogadott cikkről volt szó e levélben, hanem annak egyik jegyzetéről. "Figyelmeztetni kívántam", - írta - hogy talán helyesebb lesz, ha Jókairól és Vajdáról megemlékező sorokat elhagyjuk, s csak azt adjuk ki, a mit Aranyról ír. Ugyanis a jegyzetben ez áll: "A mennyire a legújabb költői irodalmat ismerem, leginkább Jókai regényeiben és Vajda János verseiben van nyoma a modern természettudománynak és metaphysikának."