Végetlen a tér, mely munkára hív [antikvár]

Igaza van Madách Imrének, amikor főművéről beszélve így ír az érdeklődő Nagy Ivánnak: „Különös története van ennek az ember tragédiájának. - Valóban igaz habent sua fata libelli. Az ember tragédiája a magyar irodalom egyik leghatalmasabb teljesítménye. Több mint százharminc éve minden nemzedék megvívja a maga harcát a műért, megfogalmazza a maga értelmezését. Könyvtárnyi szakirodalom született e tárgyban, legendák születtek és haltak el. Minek újra kísérletezni? Minek ismét a Tragédia elemzésével próbálkozni? Nos valójában nem mondhatjuk, hogy értjük a mű létrejöttének körülményeit, megszületését, üzenetét, azóta tartó szakadatlan, viharokat kavaró sikerét. Igaz, ez összefügg a Madách-mű két fantasztikus sajátosságával. Az egyik monumentális mérete. A több mint négyezer verssor mintegy kínálja az olvasó-elemző számára, hogy kedve, meggyőződése, a kor diktálta aktualitás szerint válogasson belőle. Ezt csak erősíti a Tragédia színpadra kerülése: valójában a teljes szövegű előadás szinte lehetetlen, hiszen négy és fél, öt órás szünet nélküli színházi estét jelentene. Természetes hát, hogy a rendezők - ki-ki a maga felfogása, koncepciója szerint - rövidít a darabon, kihagy szövegrészeket, húz, összevon, ezzel csak fokozva a közfelfogásban egyébként is meglévő bizonytalanságokat. (Hogy a Tragédia „ünnepi", Madách Színház-béli 1999-es bemutatóját már ne is említsük, ahol a rendező - ki tudja, miféle felhatalmazással - már nemcsak húzott a szövegből, de meglehetősen ötletszerűen bele is irkált.) Paulay Ede nagy tette, a Tragédia színre vitele tehát minőségileg új, más, még bonyolultabb konstellációba helyezte a művet.