Világirodalom az ókortól a XVIII. század végéig [antikvár]

BEVEZETÉS Az irodalomtudománynak azt az ágát, amely az irodalom fejlődési folyamatát az egyes irodalmi művek és írók, a különböző irodalmi mozgalmak, irányzatok és művészi módszerek, a különféle irodalmi formák, műfajok és kifejező' eszközök vizsgálata alapján tanulmányozza - irodalomtörténetnek nevezzük. Az irodalomtörténet az egyes nemzetek és korszakok irodalmi alkotásait, a múlt irodalmi életét ismerteti, elemzi és értékeli. Az irodalom fejlődése minden országban szoros kapcsolatban van a nép történetével s különleges nemzeti, társadalmi-történelmi jellegénél fogva országonként különböző. így a nemzeti irodalom olyan művek összességét jelenti, amelyeket a társadalom fejlődésének meghatározott lépcsőfokán egy adott nép sajátos nemzeti körülményei hívtak életre. Az irodalom története ezért szükségképpen az egyes nemzeti irodalmak történetére tagozódik. A nemzeti irodalmak a világirodalom szerves alkatrészei. Nincs egyetlen irodalom sem, amely önállóan fejlődött volna, "nem ismerünk európai nemzetet, s ennek megfelelően európai irodalmat sem, amely minden külső hatás elől elzárkózva, elszigetelve fejlődött volna a kezdetektől fogva mint a mai napig. Mert valamennyien csak egymással együttműködve teljesíthették és teljesíthetik mai történeti küldetésüket földrészünk életében s léphetnek be nemzeti jellegüket és sajátságaikat megtartva az európai irodalmak közösségébe " (Turóczi-Trostler J.) A világirodalom tehát azoknak a nagy és maradandó műveknek az összessége, amelyek nemzeti jellegüket és sajátságaikat megtartva nem csupán művészi értékük és hatásuk révén, de a bennük kifejezett érzelmek, eszmék, vágyak és indulatok tudatosítása révén is az egész emberiség közkincsévé váltak. Az egyes nemzeti irodalmakat összefűző és magasabb egységbe foglaló állandó kölcsönhatást Goethe ismerte fel és tudatosította legelőször. Goethe a világirodalom fogalmát a Szentszövetség korában kialakult heves nacionalizmus ellenében alkotta meg s annak tartalmát nem a kozmopolitizmusban látta, hanem a népek kölcsönös kulturális érintkezésében, a szellem termékeinek átadásában és átvételében, az eszmék élénk közlésében és cseréjében, a szellemi javak közösségében. A nemzeti irodalmak és a világirodalom viszonya ily módon nem mozdulatlan és merev kapcsolat, nem holmi gépies szintézis, hanem mélységesen bonyolult kölcsönhatás, élő és eleven összefüggés, a társadalmi fejlődés dialektikáját követő nemzeti irodai-