Visszaidegenedés [antikvár]

PUSZTULÓ MŰHELYEK A középiskolások irodalmi tankönyveiről Találkozónk azért rendhagyó, mert olyan komoly témával kapcsolatban, mint amilyen az irodalmi tankönyvek kérdése, eddig tudtommal még nem került sor nagyobb számú magyartanár és értelmiségi beszélgetésére. Nem véletlenül, hiszen a művelődéspolitika nem igényelte a valóság, a gyakorlat felől elhangzó észrevételeket. Most sem lehetünk biztosak benne, hogy lesz-e foganatja véleményünknek, mégis hallatni kell szavunkat, hiszen ki kell mondanunk, amire korábban, meghallgatatlanul nyilván mások is céloztak már: társadalmunkban a magyar diákok irodalomesztétikai kultúrájának színvonalát nem emelhetik egyértelműen azok az Olvasókönyvek, melyek az utóbbi években hagyták el a nyomdát. Nemzeti kisebbségünknek szemléletileg nyitott, az alkotói képzetvilág iránt fogékony emberekre van szüksége. Oktatásunk viszont nem tehet eleget a kötelességének, tehát a jövőben egyre több gondunk lesz az utánpótlással, ha a magyartanárok munkájának megkönnyítése érdekében nem teszünk meg mindent, hogy a tanulók irodalmunk tartós értékeit vehessék birtokukba. Az eddigi pedagógiai gyakorlat - több okból kifolyólag - országszerte megbukott. Sokan vannak, akik véres erőszakra buzdítanak, s még többen, akik végrehajtják, vagy eltűrik az erőszakot. Mivel az anyanyelv és annak irodalma alapvetően fontos szerepet játszik az emberi jellem kialakulásában, ezért óhatatlanul meg kell vizsgálnunk a jövendő olvasóinkat formáló tankönyveket. A középiskolások számára készült tankönyveket szemügyre véve, hadd állapítsam meg először azt, hogy csak fenntartással használhatók. Habár készítőik kiváló szakemberek voltak, a tudományos szempontokat - a szövegválogatásban s esetleg az anyag beosztásában is - több helyen háttérbe szorította a kötelező (államnemzeti szocialista) ideológia. Minthogy az utóbbi években én írtam a legtöbb ismertetőt a határon innen és túl a magyar nyelvre fordított délszláv könyvekről, s mivel már immár két éve én egészítem ki a fiatalabb délszláv szerzők adataival a budapesti Világirodalmi Lexikon sajtó alatt levő köteteit, ezért nem csupán erkölcsi jogomnak, hanem kötelességemnek is érzem a tiltakozást a totalitárius politikának az anyanyelvi-esztétikai nevelésbe való behatolása ellen. Ha kultúrembereknek tartjuk magunkat, akkor a délszláv irodalom ismerete is létkérdésünk. Csakhogy a magyar ajkú diákoknak kizárólag a szerbhorvát nyelv tantárgyának keretében kellene elsajátítaniuk ezt az irodalmat. A délszláv írók műveinek magyar olvasókönyvekben való jelenléte több vonatkozásban is groteszk. Először is azért, mert a legjelentősebb magyar írók műveinek bemutatá- 5