Voltaire levelei [antikvár]

Anatole France, Voltaire rokonszellemű tanítványa egyik visszaemlékezésében finom jelképben állítja élénk életfelfogását és belső fejlődését. Elmondja, hogy amint megtanulta a betűvetést, mindjárt könyvet is akart írni Istenről. Le is kanyarította szépen a címet és futott vele az édesanyjához: „Mi az Isten." De a várt dicséret helyett, anyja hibáztatta, amiért pontot és nem kérdőjelet tett a mondat után. A gyerek nem adta be a derekát. Minek a kérdőjel, mikor őbenne bizonyosság van, mikor ő nem kérdez, hanem tud! „Azóta" - folytatja lemondóan - „nagyot változtam. Most kérdőjelet teszek mindenüvé, ahova szokás. Sőt szeretnék kérdőjelet tenni minden egyes gondolatom, minden sor írásom után. Szegény jó anyám, ha élne, talán azt gondolná, hogy sok is a kérdőjel." Csupa kérdőjellel mered elénk Voltaire munkássága, élete, egyénisége is. Sőt nála már gyermekkorban is a kérdőjel jut uralkodó szerepre; nem a naiv, válaszváró kérdések jele, hanem a kételkedésé. Megdöbbent kétely támad abban is, aki alakjához közeledik. Hiszen rejtély minden ember s minél nagyobb, gazdagabb, annál rejtélyesebb; de alig van szellemtörténetileg kimagasló egyéniség, aki annyira megzavaró, ellentmondó összetételű, mint ő.