Vörösmarty Mihály művei regékben [antikvár]

VÖRÖSMARTY VILÁGA Azokon a képeken kívül, melyeket a kortárs ábrázoló művészek: a festő, rajzoló, szobrász és az utolsó évtizedekben a nagy pályák gyakran névtelen krónikása, a fényképész, a költészet kiemelkedő szellemeiről adtak, ott sorakozik azoknak az arcképeknek és önarcképeknek sora, melyek az utókor számára megmaradt életműből kelnek elő. Ezeknek sorsa közös minden földi ideával, maradandóbbak az ércnél az antik költő szava szerint, de illékonyabbak és megfoghatatlanabbak az alkony páráinál. Minden kor másnak látja: némelyik behunyja előtte szemét, a másik hiába nyújtja feléje délibábot ölelni akaró karját. Az áhítatban leborultakra értetlenül mered a hideg szobor, a vonagló hús titkainak kutatóira pedig talán még értetlenebbül a nagyon is megfejtett géniusz. Az újabb irodalomtudomány, mely számontartja a költők vallomásait, bizonyos emelkedő jellegű vonalat állapított meg az írói öntudat alakulásában. A névtelenségből kilépő költő mind határozottabban érzi annak a feladatnak személyes jellegét, melyet művének megalkotása jelent. Ugyanakkor tud arról az egykedvű, tragikus beletörődésről, mellyel a jövendő által nyújtott hírre, dicsőségre, elismerésre néznek. A saját arcát formáló Vörösmarty, aki irodalmi helyzetének megítélésében, korába való beilleszkedésében kétségtelenül modern ember volt, ezen a ponton mintha a legrégebbiekhez csatlakozna.