Vörösmarty összes munkái VI. [antikvár]

Három árva deák mendegélt egykor este szép holdvilágnál a téres országuton. Pukovai posztóból készült kék nadrágjok, hogy az iskolák kezdetéig külszíne ne kopjék, ki vala fordítva, a dolmány azonképen; csak láb és fej marada némineműképen fedetlenűl, noha boglya gyanánt emelkedő rőt hajok, melyből két parányi szem s a nem épen legszeplőtelenebb arcz buvának elő, teli mértékben megérdemelheté a fejfödél, sőt kalpag nevezetet, hacsak azon kis bőrkét, mely sapka korában valaha elég hegyesen állhatott, de most az idő súlya alatt meglapulva s aszú fige gyanánt összezsugorodva, fejők búbján a világnak minden módiai ellen csúfolódni látszott, hacsak, mondom, ezen rendes kis jószágot nem akarjuk, mint egy boldog emlékezetből, még ma is sapkának nevezni; más felől az a természetes kordován lábok fején, mely már szinte fénylett a feketeség miatt, bizonyosan kophatatlanabb vala minden kecske-, szamár-, szarvasbőr csizmánál; de szoros értelemben vett csizma csakngyan nem vala hibáikon, - Ily csodálatos szürkén ballagának a sima fehér uton, s egy sem volt közöttök, ki legalább is püspök nem akart volna lenni a pálya végével, de egyszersmind oly szívbeli készülettel edzette fel magát, hogy a legalábbvaló kapuőri hivatal több, mint kielégítő ok lehete megnyugovására, ha a kegyetlen végzet fölebb nem engedé csúszni.