Zárt tárgyalás [antikvár]

Részlet a könyvből: Nem aludtam, bár nagyon rámfért volna. Hiszen azzal, hogy virrasztok, nem menekülök a sorsom elől. De alhattam volna-e? Éjjel-nappal, minden pillanatban vártam a börtönőrt, hogy bírám elé vigyen s az ítélet csak egy lehetett. Hónapok óta ültem már a szűk börtöncellában. Családom, barátaim kint maradtak, messze a külvilágban. A magas, keskeny ablakon alig szüremlett be hozzám némi napfény, a vastag falakon a zajló világ némi halk moraja. Éjjel pedig süket csend borult rám s olyan feneketlen sötétség, mintha az óceán mélyére süllyesztettek volna. Reggelenként az őr félrehúzta az ajtó kémlelőnyíláson lévő reteszt s a lyukon egy darab fekete kenyeret, meg egy kis kőkorsó vizet dugott be. Napközben olykor mogorván beszólt: "Kifelé, szippants egy kis levegőt, hogyan akaszthatunk föl, ha meggebedsz tüdővészben?" Fölcihelődtem s kimentem az udvarra. Néhány percig szabad volt ide-oda ténferegnem a magas kőpalánkkal körülvett szűk udvaron, a terebélyes platánok alatt. Közben az őr szuronyos puskáját únottan villogtatva, szétvetett lábbal állott a sarokban s vigyázott, nehogy idő előtt fölakasszam magam valamelyik fa izmos ágára a nadrágszíjjammal. Kár volt vigyáznia. Úgysem akasztottam volna föl magamat.