A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata IV. [antikvár]

A BÜNTETŐELJÁRÁSRÓL SZÓLÓ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY MAGYARÁZATAI HARMADIK RÉSZ Magyarázat Rendszertani bevezető „Bűntettről nem ítélhet más, mint a büntetőbíróság. A büntetőbíróság megállapítása arról, történt-e bűncselekmény és ki annak az elkövetője, nemcsak a büntetőperben, hanem azon kívül is hatályos. [ ] Senki, aki józanul vizsgálja a tényeket, nem hiszi, hogy a bíróság csalhatatlan. De azt is tudja, hogy a törvényesség megvalósítása és az igazság elérése érdekében szükségesek a szabályok, elvek, garanciák. [ ] az olyan súlyos ügyek, mint a büntetőügyek, amelyekben élet, személyi szabadság, becsület forog kockán, nem bonyolíthatók le ötletszerűen, az eljárás módja nem bízható egyéni önkényre. Szükségesek a kipróbált utak, az egységes eljárás, a garanciák. A tévedés és a hatalommal való visszaélés gátjai ezek."^ A bírósági tárgyalást a mindenkori eljárási törvények és a szakirodalom valamennyi képviselője az eljárás legfontosabb, legdinamikusabb részének tartották. A hatályos törvény rendelkezései is érzékeltetik, hogy a tárgyaláson az eljárás „minőségileg más dimenzióba emelkedik". Itt dőlnek el az alapkérdések: megáll-e a terhelt felelőssége, pontosan milyen bűncselekményben kell kimondani a bűnösségét, s ezért milyen büntetést érdemel. Az erről szóló döntések nem csupán a terhelt személyére hatnak ki, következményükben arról is szólnak, hogy a megsértett jogviszonyokban bekövetkezhet-e a re-paráció; „elégtételt" kap-e a társadalom, a jogrend, s a sértett ma- ' A törvén)rt az Országgyűlés az 1998. március 10-i ülésnapján fogadta el. A kihirdetés napja: 1998. március 23. ^ Király Tibor: A bíróság igazságmonopóliuma (Szemelvények ötven év büntetőjogi és más tárgyú tanulmányaiból, Bibliotheca luridica - ELTE-AJK, 2005. 195-202. oldal)