A nagybirtok vallásügyi magatartása a 18. században [antikvár]

Részlet: A nagybirtok vallásügyi magatartása. I. A 18. század szellemi arcképe. A történelmi élet alapáramlatának a dinamikája nem egy kiszámíthatatlan, vak véletlen játéka, hanem egy szuverén hatalom végtelen bölcseséggel összeállított, örökérvényű világtervének kibontakozása az, időben. A történeti fejlődés lélektani oka az az örök tervszerűség, amellyel a korszakokat korszakok váltják fel és bennük eszmék engedik át helyüket újabb eszméknek. Ezek az eszmék érzületekben öltenek testet és ezen érzületi tények összeségét korszellemnek nevezzük. Ezek az érzületi tények alapvetőek és aki ezeket tiszta realitásukban megismerte és megértette, az megérti a történelmi fejlődést is. Minden korszaknak megvan, mert meg kell hogy legyen a maga általános érzülete, amely rendszerint értékeléseiben nyilvánul meg. Az érzületekben inkarnálódott eszmék szerepe pedig főként izgatott időkben lesz világos, az élet hullámvonalainak mély, vagy magas pontján, vagyis akkor, amidőn az életformákba vetett hit gyorsabb ritmusban alakul át, mert lehetetlen észre nem venni azt, hogy a fejlődés ellentétes hullámlökéseik egymásra hatása következtében megy előre. Tehát minden eszme olyan potenciális valami, amely a maga fogamzásában megelőzi a saját századát, mint dinamikus potencialitás, és mint az előző kor érzületével szemben ellentétes hullámlökés biztosít magának az időben való életteret. Ha történetesen ezeknek a korszakirányító erővonalaknak a viruleneiája sokkal erőteljesebb annál, hogy egyik a másikkal gyorsan végezhessen, roppant nehéz egy kor szellemét megérteni és áttekinteni, mert az eszmék szövevényesen bonyolult gyökérszálai egymásba fonódva komplikált lelki-fűtöttséget kölcsönöznek az illető kornak. így talán épen a 18. század az a kor, melynek a lelkiségét a legnehezebben lehet meghatározni.